Szeretek hosszasan elmélkedni a körülöttünk lévő jelenségekről, mindegyikben titokzatosság rejlik, és izgalmas fejtegetni ezeket a titkokat. Nekem nem elég a fizika törvényeit ismerni, a biológiai folyamatok törvényszerűségei se tántorítanak el attól, hogy továbbgondoljak akár nyilvánvaló tényeket is, mert az egy dolog, hogy a tudósok megállapították, az meg a másik, hogyan hatnak rám. Nem vagyok egyszerű eset, bizonyára a természeti jelenségeknek is meggyűlik velem a bajuk, de talán nem kellene a közelembe jönniük. Ezt máris visszavonom, mert ha nem jönnének, nem lenne mit fejtegetnem, és egyébként is, sivár lenne az élet nélkülük. Milyen szép, amikor az évszakok váltják egymást, és az utóbbi időben akár naponta is helyet cseréltek; hiába van rá pontos magyarázat, mégis bőven marad utánuk fejtegetnivaló.
Különösen foglalkoztatnak a fények, közülük is azok, amelyek szemmel nem láthatók, mégis utat keresnek, rejtett csatornákon bemerészkednek a vérkeringésünkbe, élvezettel lubickolnak, majd eljutnak egészen a lelkünkig, letelepednek, és ez a beköltözés különböző hatásokat vált ki. Megnyugtat vagy felbolygat, sokszorozza energiánkat vagy elvesz belőle, kiteljesít vagy megsemmisít. Mindenki képes fényt kibocsájtani, még azok is, akik azt gondolják magukról, hogy fénytelenek. Fogalmuk sincs arról, hogy ők világítanak legszebben, mert az a kevés fény, amit szabadjára engednek, jótékonyan hat, simogat, senkiben nem okoz kárt. Valószínűleg azért, mert nem hiszik létezését, így nem is irányítják, csak szórják, anélkül, hogy tudnának róla.
Nehéz különbséget tenni a jóságos és kártékony fények között, mivel az ember sóvárog a fény után, s amikor megérzi közelségét, nem ellenkezik, hagyja, hogy terjedjen, egyre többet akar belőle, egészen a szívéig engedi, és ha addig eljutott, szinte képtelenség szabályozni. Minél határozottabb iramban közelít a fény, annál óvatosabban kell befogadni, persze ez is csaknem lehetetlen, mert amíg belső világosságra és melengetésre vágyunk, óvatlanok vagyunk, pedig a fények gyakran játszmát játszanak, és nem mindegy, hogy végül ki nyeri a játékot. Súlyos veszteségeket, sérüléseket okozhat, ha túl erős színeket engedünk be, mert elvakítanak, lebénítanak, átadjuk az irányítást, és mire észbe kapunk, elveszítjük önmagunkat. A határ nem szabható meg, nincs rá recept vagy definíció, érzések alapján dől el, és csak akkor vesszük észre a romboló hatást, amikor már fájdalmas égési sebeket szereztünk.
Minden csalódás közelebb vitt ahhoz, hogy megtanuljam beengedni a fényeket, és csak annyit tartsak meg belőlük, amennyi belülről is melenget. Persze a tanulópénzt meg kellett fizetni, mert a fénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy beszivárog a legapróbb réseken is, és aki sokáig sötétségben élt, gyanútlanul tárja ki előtte az ablakot. A művészlélek különösen fogékony erre, szomjúhozik a fény után. Az igazi fények nem ártalmasak. Szelíden közelítenek, kristálytiszták, elűzik belőlünk a rossz érzéseket, és kiteljesítik bennünk a belső ragyogást.
Ünnep mindenütt, ameddig szem ellát, már hetek óta fénypompa, feltűnő táblák, feliratok hirdetik a karácsonyt. Szavak, melyek mit sem érnek, ha nincsenek bennük érzések – értéktelen betűtenger, hideg szózuhatag. Hiába pásztázzák fények, csak a felszín csillog.
Karácsony nem az utcákon, tereken, áruházakban, nem is a szobákban van, ahol színes szalaggal átkötött, gondosan csomagolt díszdobozok sokasodnak a feldíszített fenyő alatt, hanem szívünkben hordozzuk. Amikor a szavakat lélekkel öltöztetjük, tiszta ruhát kapnak, s az a legnagyobb ajándék, ha úgy adjuk át, hogy másokban leljenek otthonra – házunk akkor valódi fényben tündököl.
Az ünnepi időszak arra is való, hogy átgondoljuk az élet értelmét, melyben – bármennyire elcsépelt – legfontosabb a szeretet.
S hogy mi a szeretet?
Szavakból leheletvékony selymet szőni, szívünk melegével átitatni, bőkezűn osztogatni és ölelni egymást, amíg lehet.
Nem elég karácsonykor jónak lenni, egész évben jónak kell lenni, hogy megmentsük a világot.
Csodálatos meglepetést kaptam Kováts Péter Skorpiótól a Gondola Kulturális Magazin „Gondola – HANGOSVERS” sorozatában; elérzékenyültem.
Annak a versemnek adott hangot – hozzá képeket és dallamokat –, amelyiknek tartalmával valószínűleg sokan tudnak azonosulni ebben a rohanó világban.
Tartsatok velünk, Kedves Irodalomkedvelők!
* «Gondola – HANGOSVERS Szerkesztő: Kováts Péter Skorpió
HORÁK ANDREA KANKALIN
„A Béke itt kezdődik. Bent: Csend.”
Reményik Sándor
Kedves Olvasóm – Hallgatóm!
Mai „Vendégem” HORÁK ANDREA KANKALIN verse az egyik legkülönlegesebb dolog mutatkozik be a ’CSEND”. Nincs, vagy legalább is kevés oly sokoldalú dolog van, mint a csend. Millió tulajdonságában a legszélsőségesebb valami, ami bármikor képes önmaga ellentéte lenni.
Az alkotó már többször volt vendégem, így a bemutatása nem aktuális, most idéznék egy interjúból, ahol arra a kérdésre válaszolt, mi a költők feladata ma:
„– Véleményem szerint a költők feladata nem sokat változott. Fontosnak tartom, hogy őszinték, hitelesek legyenek, bármilyen témáról írnak. A szerzők beállítottságától függ, hogy inkább a körülöttünk zajló eseményekre hívják fel a figyelmet, utat mutatnak és állást foglalnak, vagy lírai hangon szólalnak meg. Az előbbi egy egészséges világkép kialakításához szükséges, az utóbbinak abban látom jelentőségét, hogy érzéseket közvetít, ezzel sokaknak nyújt kapaszkodót különböző lelki sérülések, negatív hatások feldolgozásában. Megmutatják, hogy a legmélyebb szakadékból is ki lehet jutni. A kettő együtt is működhet, mindegyiknek nagy szerepe van az olvasók, a társadalom tagjainak formálásában.”
Kérem, fogadják értő figyelemmel a verset:
Horák Andrea Kankalin
INTIM
A város mozdulatlanul figyelt, majd egyenként hunyták le szemüket az álmos ablakok. Az éjfél ünnepi díszben hallgatott, megérintett ez a különös némaság.
És akkor mellém szegődött. Belém karolt, szótlanul csatangoltunk a hólepte utcán. Végre béke, zaklatott hétköznapok után – fenséges nyugalom járta át megfáradt lelkemet.
Hazáig kísért. Lábujjhegyen léptünk be a házba, otthonosan érezte magát, mintha mindig hozzám tartozott volna. Megszabadultam ázott gúnyámtól, letelepedtünk a kandalló elé. Nem beszélt, csak a tűz pattogott muzsikát meghitt, imbolygó fényben.
Hajnalig maradt. Tudta, nagy szükségem van rá. Oltalmába vett, és gyengéden ölelt a Csend.
Kíváncsi fény lopózik a függönyön át, végigpásztázza szobánk falát, majd megpihen arcodon – nem keltelek még, hagyom, hogy a lassan tűnő éjszakáé legyél. Kint
ébredeznek a cserfes madarak, trillájukkal új szólamot játszanak, s én átadom magam ennek a meghitt csendnek, már nem kereslek –
Nem mindenkinek adatott meg a látás képessége, de vajon valóban a szemünkkel látunk?
Annyiféle érzék van, mely átveheti szerepét, ám a látók nem rendelkeznek olyan rendkívüli adottságokkal, hogy megtapasztalják ennek mágiáját.
A színeket lehet tapintani, felmelegítenek, vagy éppen lehűtenek. Kitágult orrcimpával érezni illatukat, és amikor a nyelv ízlelőbimbóihoz érnek, szétárad zamatuk, hallani még vitatkozásukat is; a fényt hangjegyekre váltani pedig olyan kivételes ajándék, mellyel csak a kiválasztottak rendelkeznek.
Belülről árad. A hangok harmóniája lélekből indul titokzatos útjára, átitatja a sejteket, majd a karokon végigcikázva eljut a gyakorlott ujjakig, finom érintések világítják meg a zongora billentyűit, fényárrá lényegülnek az akkordok, káprázatos színekké a dallamok.
Bús barnák bandukolnak, pinkek piruetteznek, királykékek keringőznek, tűzpirosak tangót táncolnak, vidám violák viháncolnak, a félénk fehér szerényen meghúzódik, csak a háttérben festeget, amíg a fényorgona el nem csitul.
Aki szemével nem tapasztalhatja meg a fényt, magából sugározza – zenéje betölti a teret, magasra emel, a szivárvány színeiben pompázik, és beragyogja a szíveket.
árnyékra napfény
muzsika felhők fölött metamorfózis a lélek szabadsága öröklét ígérete
Kép – saját szerkesztés
Hermann Tibi születésnapjára
Kedves „Hátibcsike”, meghatottan írtam neked a fenti sorokat, közben lejátszódott az a néhány évtized, amit együtt töltöttünk a zenében. Izgalmas és feledhetetlen utazásunkon sok mindent tanultam tőled – általad is látni a világot. Imádtam, hogy bármilyen számot választottam, te kapásból eljátszottad a kíséretét. 💓
Kerek évfordulóhoz érkeztél, lassan utolérsz. 😁
Isten éltessen sokáig mindenféle jóban, egészségben, örömökben, és kísérjen továbbra is a zene bűvölete! Boldog szülinapot! 💓😊
Kertemben tavasz csivitel, madarak zengik létét. Halottas homály viszi el az érkezést, hisz kér még napsütést, tőled áradót, s ha sziporka is, éltet, hát ne légy fukar, átkarolt szelíd szavad, mi képlet. Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz. Már látom, Te magad vagy az. Picinyke fényt küldj nekem, érezzem, hogy létezem.
(A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklusom 10. eleme)
(Az út érzékelhetetlen, érdektelen: sivár, alélt-aszfalt. Kátyús és kietlen. A járgány magától szalad: robot, irányítás nélkül eltalál oda, ahova ösztönből is sűrűn navigálják. A kilométerek egyre kopnak, az emlékek párhuzamosan halványodnak velük, bár félelmetes meghatározói az agynak.)
Az ösvény a régi: mohos sziklaszirtek között szabad az átjárás, bár ma már több helyen ember-alkotta.
A táj igéző, hamisítatlan gyönyörűség, mesélni akarna, de minden próbálkozására ugyanaz a válasz: régi, elavult, más szelek járnak.
Hiába könnyeznek a fák még a színpompás nyárban is, a zöld már nem ugyanaz.
Nem kopott el, inkább aranylóbban tündököl, de nem lelik meg többé magukban azt, aki egykor bennük élt, beléjük rejtőzött.
A völgy tölgyfákkal ölelt csodás ösvényein párok andalognak, egymás kezét fogva jelzik az összetartozást. A nyári libegő-felvonóról örömkacaj, gyerekzsivaj hallik.
Ez a Világ Közepe ma.
Hogy miként sóhajt ott a lomb nyár derekán, amikor sötétzöldbe veszett hitén elhajol, csak kevesen tudják.
Azt is, hogy ha füttyent egy dalos madárka, hogyan rejti el titkos bánatát a lelkében, valahol.
Aztán a víz, az a völgyi hűs patak, ami szelíd szólamokkal ontja csörgedező ígéretét, s amelyben ott a hangja annak is, aki bűntelen tékozol...
Egy dalt sugall a táj, és éppen azt a dalt, amit már rég megkomponált az élet.
Szólni kellene a fáknak, a szélnek, esőknek is, amikor cseppekben tisztítanának, hogy az ő daluk csak szép ígéret, mert helyettük más énekel.
A dalt csakis Te hallhatod, úgy, ahogy eldúdolják neked a büszke fák, hegyormok, az éltető, illatos avar, a hűs, sebes patak, a karéjos tölgylevél sötétzöld ígéretével, de még a virgonc vadvirágok is örök, igéző illatukkal és a fű is, simogató selymén, ahol elveszett lelkek ölelkeznek.
Erre az Éjre vártam legbelül. Kíváncsian kutatom kósza csillagait, nem hagyom kihunyni őket, nekem ragyognak. Színei százszorosan is bennem halnak, sóhajai, érzéki gondolatai az enyémek. Kimondatlanul kimondott az összhang, káprázatosan közel vagyunk egymáshoz.
Alkonyodik... fenséges fény pislákol, a Tejút járható.
szökevény tegnap
százszorszép szikrákat szór – takaró az éj
.png)
