Csak ülök...
Lábam
lógázom az ágyútorony mellett, mohón ölel a nagykabát. Tűnődök, hogy mi vár
majd Odaát...
(Ej, ez a
december feladja a leckét, pedig nemrég még nyár karolt, hát arra gondolok,
ami melengetett és megfogott. Nem karcos jégcsapok azok.)
Illatozik-e
tearózsa ott lágy sárgáját szemembe szűrve? Csodáját nem feledhetem, de
most "tél van és csend és hó és halál".
Él-e szivárvány
fönt is, ami hidat épít ég és föld közé? Ér-e annyit, hogy mesémet reménnyel
töltené, és nem maradna semmi kétely, csak a biztos út? Még magába fűz a múlt.
Jól jönne
egy lámpás, ami úgy világít, hogy nem érhet semmi bántás, csak azt mutatja meg,
ami életet jelent.
Mi az élet?
Személyre szabott darab, mi örökös színház marad.
Úgy görög
belőlem minden szó, hogy megbújik köztük a való: sikátorba tévedt vakvilág.
Mi várhat
Odaát?
Egy csiga
hozzám képest gyors, hiszen amit adna a sors, azt túl sokáig rágom, ezzel
elúszik az álom.
"De jó
volna mindent, mindent elfeledni", csak élni, élni, lenni, lenni...
...és egy
lenti kis kocsmából palacsinta illata árad felém, ez visszaránt a tél múló
üzenetén.
Kép - Pinterest
Egy izgalmas feladat, tíz megadott szó: palacsinta, tearózsa, lámpás, sikátor, csiga, fűz, darab, ágyútorony, szivárvány, görög. Ezek felhasználásával kellett írni, szabadon választott formában.
Az idézetek Vörösmarty Mihály Előszó, valamint Ady Endre Karácsony című verséből valók.
