Kristályomhoz, szabadon

Ideje nagytakarítást tartanom. 

Képzeletbeli polcom felé fordulok – 

látszólag hatalmas káosz, 

mégis rendben áll minden hasznos 

és minden haszontalan – 

szemmagasságban sorakoznak 

a tévedések, 

már rég 

meg kellett volna szabadulnom tőlük, 

ám a szokás hatalma 

erősebbnek bizonyult nálam – 

mostanáig. 

Van itt minden – 

átverés, 

tudatmódosító hazug ígéret, 

cselszövés, 

megaláztatás, 

hamiskártyás szellemek, 

gyűrött papírlapok, 

megkezdett versek, novellák – 

tűzre dobom őket, 

a szavak jóval többre érdemesek. 

Csak igazat szólhatok, 

minden más bűn, és az élet megfizet. 

Mindenkinek. 

Mondhatnám, hogy inkább a halál, 

de még élni vágyom, 

nem állok szóba vele gondolatban sem –  

számára megközelíthetetlen vagyok. 

Pattog a tűz, 

a középső polc már üres. 

Az alsóra száműzöm, 

amiért majd valamikor le kell hajolnom, 

ám nem most teszem, inkább felfelé nézek – 

nem, nem az égre, 

nem oda tettelek, 

csak a legmagasabb polcra, 

eddig nem érhettem fel hozzád – 

régen kerültél oda, s biztos helyed volt, 

biztonságos, 

még önmagamtól is óvtalak – 

nem érintettelek, 

pedig 

egyre gyakrabban éreztem késztetést, 

hogy lesimítsam a rád rakódott port, 

melyet az idő 

és a gonosz világ hintettek fényedre, 

de féltem hozzád érni, 

nehogy összetörj, 

csak szavakkal simogattalak 

(alig merem felemelni a fejem, 

hogy rád nevessek). 

Hozom a létrát, 

felkapaszkodom hozzád, 

csillogóvá tisztítalak ujjaimmal, 

most hús-vér emberré leszel. 

Belekortyolok a sörödbe, 

elszívunk egy cigit, 

füstkarikákban száll 

gondolat gondolathoz, 

vállunk összesimul, 

gondtalanul lógázzuk lábunk, 

mosolyunk találkozik. 

Arcom ezüst hajadba fúrom – 

illik hozzád az ezüst. 

Megérkeztem.

Kép - web

Fábián Juli & Zoohacker – Liberation

Napvilág Íróklub  >>> itt