Valami szépet szeretnék írni a karácsonyról, valami egyedit, hát megállok egy pillanatra. Ez az időszak alkalmas arra, hogy átgondoljam, mit jelentenek számomra az ünnepek.
Az első járó babámat, melyet ötévesen
kaptam Babitól. Gyönyörű volt, maga a megvalósult álom, mert mi másra vágyott
volna egy óvodás lányka, mint arra a pirospozsgás arcú, hosszú, szőke hajú
szépségre, aki a karácsonyfa alatt várta egy masszív babakocsival, mellyel büszkén
sétálgatott az utcákon. Később a sok tologatástól annyira zörgött, hogy az
egész falu népe tudta, merre járok.
Babi a pótnagymamám volt,
kapolcsi nagyanyám testvére. Ő nevelte anyukámat, mert neki nem adatott meg a gyermekáldás,
és Eszti mamának keserves sors jutott, miután férje magára hagyta fiával és
három lányával. Alkalmi munkákból élt, majd bányában dolgozott, alig jutott
betevő falat a családnak.
Sok karácsonyt töltöttem Babinál,
mindent megadott nekem, kényeztetett, de azért – végszükség esetén – fegyelmezett
is, mivel meglehetősen életrevaló, eleven kislánynak bizonyultam.
A náluk töltött ünnepek
különlegesek voltak. Papa állandóan viccelt.
– Már olyan nagy vagy, hogy leér
a lábad a földre – mondta komolyan. Én ránéztem a lábamra, megállapítottam,
hogy valószínűleg igazat szólt.
– Tudom, miért mondod, papa, de
akkor sem eszem meg a sárgarépát! – feleseltem vele cserfesen.
Csupa öröm
volt minden együtt töltött idő. Babi szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, ő
tanított meg az olvasás szeretetére. Bújtam különleges köteteit, ott
ismerkedtem meg Dumas műveivel és a világirodalom remekeivel, akkor kezdtem
elmélyedni az olvasásban. Ez a legszebb ajándék, melyet tőle kaptam.
Kapolcsi
nagyanyámnál is karácsonyoztam, olyankor összecsődültek az unokák, alig volt
hely a csöppnyi vályogházban, egymás hegyén-hátán aludtunk, mégis jól megfértünk.
Eszti mamánál bicskelekvárt nyalakodtunk (azóta sem ettem olyan finomat). Megszámoltuk,
éppen negyven üveg sorakozott az ósdi ruhásszekrények tetején. Kocsonyát főzött,
abban is verhetetlen volt, nálam a mai napig etalon, igyekszem nyomába érni, de
lehetetlen.
Nagybátyám
szalagos magnóján Szécsi Pál számokat játszott le, mi, gyerekek szájtátva
csodáltuk a szerkezetet. Nem sok idő kellett, hogy megtanuljuk, és az énekessel
együtt fújjuk a nótákat.
Szegénység
volt, de szeretetgazdag környezet, nagyanyám mindenét odaadta a rászorulóknak,
imádták az emberek.
Fenékpusztai karácsonyaim is
meghitten teltek. Apai nagyszüleim éltek ott, a kastély melletti uradalmi
épületben. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem velük. Nagyanyám terítőket
hímzett, néha bedobott egy poént, mert imádott viccelődni. Kántortanító nagyapám
társasága viszont mindennél jobban vonzott, gyönyörűen énekelt. A cserépkályha
mellé telepedett, s mivel még így is fázott, vastag pokrócba burkolta magát.
Ölébe ültetett, és egy ciklámenszínű énekkönyvből különleges dalokat tanított
nekem, már óvodás koromban bőséges dalgyűjteménnyel rendelkeztem. Amikor szünet
után visszatértem az oviba, az óvónénik érdeklődve kérdezték, milyen új dalokat
ismerek. Boldog büszkeséggel mutattam be nekik és társaimnak legújabb
tudományomat.
Nem felejtem el nagyapám hangját.
Szívemig hatolt, ma is élénken él bennem orgánuma és tanításainak tisztasága. Életem
két legmeghatározóbb ajándéka tőle származik: a pedagógus hivatás és az éneklés
öröme.
A karácsonyhoz fűződik első
találkozásom a banánnal. Nevelőapám hozta valahonnan. Nagyon elégedett volt,
hogy hozzá tudott jutni, mert akkoriban még nem lehetett kapni a boltokban. Rácsodálkoztam
a fura szerzetre, előtte még nem láttam effélét. Beleharaptam, ám fintorogva
forgattam a számban, majd hősiesen lenyeltem. Utána évekig rá se néztem banánra,
mert egyáltalán nem ízlett ez az úri eledel, ám örültem, hogy nevelőapám
mindent megtett azért, hogy valami különleges kerüljön asztalunkra. Nekem
inkább volt fogamra való a szaloncukor, melyből bőségesen belakmároztam.
Felcseperedtem, apukám
családjához költöztem, hirtelen három testvérem lett és egy nevelőanyám. Nem
éltünk nagy lábon, de az ünnepek hagyományaihoz ragaszkodtunk.
Szenteste napján sétálni vittem
kishúgomat, hogy addig a többiek fel tudják díszíteni a fát. Jókat derültem
cserfes hugicámon, aki sajátos szókészletével szórakoztatott, amíg szétfagyva róttuk
Ráckeve havas utcáit. Szerettem ezeket a sétákat, hozzátartoztak az ünnepi
hangulathoz.
Mire hazaértünk, már – érdekes módon – ott járt Jézuska, megszólalt a hívogató csengő. Hagyományainkhoz tartozott,
hogy karácsonyi dalokat énekeltünk. Apunak csodálatos basszus hangja volt.
A pompás karácsonyfa alatt
rendben sorakoztak az ajándékok. Nem drága holmik, hanem praktikusak, személyre
szabottak, szívhez szólók – emlékezetesek a mai napig.
Nevelőanyám kiváló ötletgazda,
mindig eltalálta, minek örülnék leginkább. Így jutottam hozzá egy bokáig érő,
gyönyörűséges piros frottír fürdőköntöshöz (melyet utána még csaknem két
évtizedig hordtam, és sírva fakadtam, amikor tönkrement), vagy az ébresztőórához,
hogy önállóan is fel tudjak kelni, ne késsek el a gimiből.
A fiúktól (így hívtuk öcséimet) is személyre szabott ajándékok vártak. Kedvencem egy díszes, kézzel készített
notesz, sokáig nem írtam bele semmit, annyira tetszett. Azt sem felejtem el,
hogy öcséim széles vigyorral, hátratett kézzel álltak elém, majd előkaptak egy
kis dobozt, várták a hatást. Lett. Szájtátva bámultam, honnan szereztek be
Signal fogkrémet, hiszen akkoriban ritkán lehetett hozzájutni, ráadásul nem
volt olcsó mulatság, a külföldi termékeknek megkérték az árát, ám ők
összedobták a zsebpénzükből.
Miért is volt különleges ajándék
ez a fogkrém? Azért, mert a Signal zenekarban énekeltem, épp néhány hónapja
kerültem az együttesbe, és bele voltam bolondulva a zenébe (akár most). A
fogkrémet sem használtam, sokáig nem nyitottam ki, mert az ilyen rendkívüli
értékeket őrizni szoktam, hiszen nem fogpaszta, hanem szeretet volt a tubusban.
Amikor saját családot
alapítottam, megtartottam a jó szokásokat, férjem partnernek bizonyult ebben is.
Kiegészítettük azokkal a hagyományokkal, amelyeket ő hozott magával. A
hagyományok tisztelete hozzátartozott napjainkhoz.
Boldog családban éltünk, két
gyermekünk cseperedett, minden karácsony meghitt hangulatban telt.
Természetesen ekkor is történtek emlékezetes dolgok, főként a naiv gyermeki
szemlélet velejárójaként. Megmaradt néhány „aranyköpés”, mosolyogva szemezgetek
belőlük.
– Mit szeretnél kapni a szülinapodra?
– kérdeztük november végén Esztertől, aki elkezdte sorolni kívánságait.
– Egy igazi vitorlás hajót – állt
a lista végén. Kikerekedett a szemünk.
– Az kissé drága, nincs annyi
pénzünk – válaszolta apukája.
– Nem baj, apa, akkor azt majd
kérek a Jézuskától – nyugtatott meg bennünket kezével legyintve, mire mi alig
tudtuk visszafogni kacagásunkat.
Vitorlás hajót a mai napig nem
kapott, de bízom benne, hogy kárpótolta érte sok egyéb ajándék.
Egyik évben, amikor már éppen bontogattuk
a csomagokat, kisfiam, Bence eltűnődve szólalt meg:
– Anya, képzeld, Pisti olyan
rosszul viselkedett, hogy neki a szülei veszik az ajándékokat – egymásra
néztünk, hasunkat fogtuk a nevetéstől. Ő értetlenül állt, de elterelte
figyelmét a karácsonyi izgatottság.
A szeretet ünnepe bejárt rutin szerint telt. Ebéd után látogatást tettünk anyósomnál és apósomnál, egy-két órát beszélgetéssel töltöttünk. Sokat nevettünk szórakoztató történeteiken. Utána az én családomnál ünnepeltünk estig. Énekeltünk, csillagszórót gyújtottunk, együtt vacsoráztunk, játszottunk, aztán következett a mi saját, bensőséges karácsonyunk. Hazafelé jövet tettünk egy kört a településen, megnéztük a kivilágított fenyőfákat, aztán a lakásba lépve észleltük, hogy otthonunkba is megérkezett Jézuska.
Minden karácsonyra jó szívvel
emlékezem, csak egyet radíroznék ki, ha tehetném, de nincs rá hatalmam – első
karácsonyunk Tibi (a férj, apa és zenésztárs) nélkül. Mindhármunkat megrázta, hogy már nem lehet velünk,
szinte szótlanul töltöttük az ünnepeket. Én annyira padlóra kerültem, hogy fel
sem tudtam kelni, csak feküdtem napokig, még a gyerekeknek se sikerült
kimozdítani ebből a tetszhalott állapotból. Gyötrelmes időszak volt, hangtalan
karácsony, belül sírtam, mozdulatlanul. Úgy éreztem, bennem is meghalt valami.
Most is könnyezem, amikor írok
erről. Valójában – minden kísérlet ellenére – a mai napig nem tudtam teljesen
feldolgozni, ám az élet megy tovább. Már tizenhárom karácsony telt nélküle, és
még talpon vagyok.
Talpon vagyok, mert szeretnek. Gyermekeim,
a családom és sokan mások.
Akit szeretnek, soha nincs egyedül.
A régi karácsonyok – egytől egyig
– maradandó emlékek, megőriztem belőlük mindent, ami fontos, ami erőt adhat, és
most itt állok ünnepi díszbe öltözött szívvel, szeretteimre gondolok. Ma nem
lehetünk együtt mindannyian, ezért küldök egy virtuális ölelést azoknak, akikkel
személyesen nem találkozhatunk.
Az ünnepi időszak arra is való,
hogy átgondoljuk az élet értelmét, melyben – bármennyire elcsépelt –
legfontosabb a szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése