talpam a talajra lebegve ér,
csöndeket kioltó életszilánkok
ködös füstillatát hordja a szél.
Hajamba borzol, egy sóhaja fésül
neszeket, árnyékot törölve, bár
félelem borzongat, ernyedek végül,
mert bölcs nyugalommal sodor az ár.
Éveket, árnyakat feledtet bennem,
rengetőn részegít józan dala,
csillagok csalnak és röptetik kedvem,
vakítja vulkán s a lélekcsata.
Éjjelek melegén fájdalmak tűnnek,
reménnyel ébredve magány szalad,
hold fénye csókol az arcomra könnyet,
már nem fáj a múlt, s a lélek szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése