Ma
fáj a csend,
csonthártyámig ér.
Hangtalan kalapáccsal kopogtat –
tavaszt remél,
de tél nyit ajtót neki
és nem köszön,
mert
épp
fagyos leheletét sikítja sejtjeimbe,
miközben
csak az idő percegését hallani,
ahogy
homokórámban
lassan
leperegnek
a
szemek.
A kép forrása: Pinterest.
[az alapkép forrása: Adobe Stock
(szerkesztette. Horák Eszter)].
Többször elolvastam, muszáj volt, mert valahol ott lóg bennem is a hasonló érzés. Van amikor fáj, és mégsem tud előle elbujni az ember. Még az is lehet, hogy vágyik rá, mert esetleg egy jót sír, és utána tisztult lélekkel vág neki a következő feladatainak!
VálaszTörlésKedves István,
Törlésazt hiszem, ezzel az érzéssel sokan tudnak azonosulni. Záró gondolatod tűpontosan fejezi ki a vers születésének apropóját és küldetését.
Köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a hatást! :)
Csodálatos! Szeretettel gratulálok Kankalin, újabb remekedhez!
VálaszTörlésKedves Gábor,
Törlésköszönöm szépen megtisztelő véleményedet! :)