Elhaló hangodat álmodom ébren,
lopva tolakodik, rám települ,
mint rebbenő fűszál alkonyi réten,
vagy csillagvándorlás, nesztelenül.
Könnyeim zúdulnak hegyi patakként,
vájnak a lelkemből bús szeletet,
hisz minden cseppben az ízedet érzem,
így váltja való a képzeletet.
Bömböl a gitár, nyekereg a húr is,
habfehér teste csak téged kíván,
tombol a vérfolyam, éhes az élet,
zenédre lakna jól, poklom kínján.
Tompul az agyam néma sötétben;
ordít a csend, vele zúg a homály,
arctalan fantomok kergetik egymást,
zokog a pengető, sír a magány,
vinnyog a tremolo, jajdul a Marshall,
csacska reménnyel az égre kiált.
Nehezül a szemhéj, átfon egy sóhaj...
"Idefentről majd vigyázok rád."
Az ember szinte érzi a sejtjeiben ezt a fájdalmat. Feltör évekkel későbben is.
VálaszTörlésKönnyeket csalt a szemembe a versed.
... nem csupán vigyáz rád Kankalin, de büszke is rád.
Vox, nekem is könnyet csalt a szemembe, amit írtál. Köszönöm az erősítést. Jólesett, mert néha elbizonytalanodom. Boldog névnapot kívánok, hiszen ez épp most aktuális. :) @-}--
Törlés