Csabi királyfinak...
Két éve találkoztam vele először. Addig valami folytán kiesett a látókörömből, pedig családját régóta ismerem. Apukája nem titkolt aggodalommal vezette be közénk.
Első benyomásra csuda gyönyörű, vasgyúró, kilencéves fiatalember, akinek még a haja is mosolyog.
Hallgatag, nem indult el a spontán beszédfejlődése.
Nálam mindenképpen nyert ügye van, mert hamar fény derül zeneimádatára, hogy az olyan számára, mint valami csodagyógyszer, vagy inkább ópium.
Zenefüggő, tehát megállapíthatom, rokon lelkek vagyunk.
Bevallom, azért kellő megszeppenés lesz úrrá rajtam rádöbbenve, hogy nekem is tanítanom kell. Hirtelen gordiuszi csomónak bizonyul. Mihez is kezdjek vele???
Bizonytalanságtól szorongva lépem át a tanterem küszöbét.
Sikít, kiabál, mindkét fülét befogja, majd székeket döntöget. Jaj, ha érteném!
Óvatosan ölembe veszem, sejtelmesen beszélek hozzá, veszett fejsze nyele, mit sem ér. Cirógatom pihe-puha arcocskáját, épphogy tűri, idegessége cseppet sem oldódik.
Végső elkeseredésemben - magamat is csitítgatva - remegő hangon, óvatosan elkezdem dúdolni kedvenc dalát: "egy boszorka van, három fia van"...
Fokozatosan érezhető, ahogy megfeszült, görcsbe rándult kis teste ernyed, végül átengedi magát teljesen a dallamoknak. Metamorfózis zajlik mindkettőnkben.
Lággyá idomulnak vonásai, átszellemült mosoly ragyog beszédes gombszemében, tekintetét felém sugározza. Úgy, de úgy simogat vele, hogy belésajdulok, és tolakodnak rejtett utakat keresve könnyeim. Ilyen kevés is elég egy autista kisgyereknek? Ámulok...
Aztán így múlnak el napról napok, hetekről hónapok, szinte tökéletes, megbonthatatlan összhangban. Énekelgetek, sokszor csak neki.
Prémes csizmát húz a tél. Az iskolában ilyenkor sűrűn jön rám reszketés és fogvacogás a farkasordító hideg miatt.
Titkon Csabira pillantok, azonnal mindent felolvasztó langymeleg hatol célzottan, egészen a szívemig. Szünetekben dajkálom, megszállottan dúdolgatok, töltődöm.
Jégcsap-tenyerembe menekíti párnás kis kezét, kályhameleg.
Megingathatatlan határozottsággal érzem, ahogy szétárad sejtjeimben, elér a lelkemig, hőmérsékletem emelkedik, már nem vacogok. Elválaszthatatlanok vagyunk.
Felfrissülve, energiával telve érkezem irodalomórára a nagyokhoz. "Macisajt" cipőjét félrehajítva, törökülésben vár a székemen, teljes természetességgel. Hintázik, pajkosan vigyorogva dudorászik. Matekórán kellene lennie, de gyakran elszökik hozzám.
Felszabadult örömmel fülemig engedem a szám, a diákok is ugyanezt teszik, hiszen már megszokták a jelenséget.
Csabó kitüntetett figyelemnek örvendő kicsi királyfi nálunk. Mindenki szereti, óvja, babusgatja, sétáltatja, játszik vele, kényezteti, hatalmas kincs. Olyan, mint egy hajas baba.
Ősszel másik iskolába kerül, egy autista központba.
Már nem sírok, csak könnybe lábadt szemmel győzködöm magam, hogy jobb helye lesz ott.
"Ábi-bábi...", néhány év múlva szeretnék veled hatalmasat beszélgetni, hogy miket zártál a gondolataidba rólunk, rólam és a dalokról.
Hiányozni fogsz.
Csabának és családjának szeretettel. Köszönet mindenért: a melegségért, a mosolyokért, az érzésekért, hogy általuk ebben a zord világban még mindig az lehetek, aki... :)
