Bennem még kék az ég, de fölém fekete felhők jönnek, vakká tesz a sötét, nyirkos a tél is, nem talállak a ködben.
Talán nem is létezel, csak az elmém képzel el... pedig élsz, s a lelkedet is látnom kéne – sorok közé írtad, szép szavakba szedted. Olvasnom kell Téged, mert megrémít a csended.
– Gyönyörű verseket olvastam, megérintettek, nem hagyták, hogy elmenjek mellettük. Gondoltam, megérdemli a szerzőjük, hogy megosszam velük az érzéseimet, és megköszönjem az élményt, amit nyújtottak.
– Te ilyenekre pocsékolod az idődet?
– Miért pocsékolnám? Szeretek véleményeket írni, már húszezernél is több van a gyűjteményemben. Az elemzés kikapcsol, sokat tanulok ilyenkor, számtalan új gondolatom támad, fejleszti az íráskészségemet, és örömmel fogadja, aki kapja.
– Mostanában én is egyre többet írok, de nem vagyok olyan bolond, hogy ennyi időt töltsek a megfogalmazással.
– Akkor hogyan írsz egyre több véleményt?
– Nem hallottál az AI elemzőjéről? Fütyül-dalol, még a sorok közé is belát.
– De, hallottam róla, olvastam is olyan elemzéseket, de köszönöm, nem kérek belőle.
– Miért nem? Jobban ért hozzá, mint te. El se kell olvasni a verset, csak bemásolni, pislogsz néhányat, és már előtted is van készen, elemeire szedve.
– Most viccelsz?
– Dehogy viccelek. Egészen komolyan beszélek, tényleg ezt csinálom. Amikor megvan az elemzés, itt-ott átalakítom, hogy ne lehessen észrevenni a mesterségest.
– Én meg egészen komolyan mondom, hogy megáll az eszem. Olvastam sok olyan elemzést, egy kaptafa az összes. Száraz mindegyik, kiviláglik, hogy nem embertől származik. Nincsenek benne érzések, sablonok ismétlődnek, és a tényeknek látszó állítások gyakran sántítanak. Például nem tudja, mi az alliteráció. Nem ismeri fel a költői eszközöket, a felsorolások is felületesek. Egyik elemzés olyan, mint a másik. Minden versnél ugyanazokat a motívumokat emeli ki.
– Pedig ez a jövő, bármit is mondasz. Nemsokára nem lesz szükség a mély elemzéseidre, mert az AI elvégzi helyetted, és a kutyának sem kell a tiéd.
– Szomorú vagyok és csalódott, hogy ezt hallom tőled.
– Miért?
– Azért, mert aki igazán kedveli az irodalmat, mindent megtesz a tisztaságáért.
– Én mindent megteszek. Szórom a véleményeket.
– Senki sem tiszta, aki más tollával ékeskedik, és hazudik a versek alatt.
– Miért hazudnék?
– Azért, mert amit bemásolsz, nem a te véleményed, hanem egy géptől származik. Lélektelen, és az irodalomnak lelke van, a költők pedig megérdemlik a tiszteletet, hogy emberi nyelven szóljanak hozzájuk, mert ezek a közvetlen beszélgetések megerősítést, ihletet és szárnyakat adhatnak.
– Persze, a te finom lírai lelked nem tudja elviselni az igazságot.
– Az én finom lírai lelkem érezni akar. Érezni és megélni, amit a versekben olvas, és ezt őszintén, emberi módon megosztani, nem robotként. Azt szeretném, hogy a költő is érezze, ami lejátszódott bennem, amikor belemerültem a versébe. Én. Nem a „nagyonokos” AI, és a saját verseimet is embereknek írom.
– Hmmm…
– Őszinte emberi érzések nélkül haldoklásnak indul a költészet, nem marad életben az irodalom, pedig az irodalomnak élnie kell, mert művészetek nélkül még embertelenebb lenne a világ – és megkezdtem húszezer-valahányadik merülésemet.
Szomorkás a reggel, Te nem vagy itt, én sem vagyok ott. Tótágast áll bennem a tavasz, esőfelhők gyűlnek – csalókának tűnhet, de nem az. Az ereszről már csordul is a víz, cseppek kopognak ablakomon, és nem tudom, hova lettem ezen a márciusi kedden, bent rekedtem az idő labirintusában. Maradok még, nem kutatok utat,
nem kell kijárat, inkább elhagyom magam. Jó megbújni felhőim között s érezni, hogy szívembe költözött az Eső.
Kinyitja lelkem csatornáját, érzelmeim önálló útra kelnek, hömpölyögnek, és én csak úszom az árral. Most éppen hajnal óta John Barry bűvöl el, mélyeket szippantok a zeneillatból, belélegzem ezt a csodát.
Ilyenkor szebb a világ, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem fenékig tejfel az élet, száműzöm a gondokat, és csak pozitív képeket engedek magamhoz.
Egy délceg hegyen találom magam, tengerből magasodik az ég felé, a partot kavicsok borítják, tisztára mossa őket a víz. Egymáshoz csiszolódnak, szürkeségük tovatűnik, átöltöznek, majd csillogó kövekké változnak, megmutatják felszínük alatt eltitkolt ezerszínüket.
Az ormon picinyke kunyhó, kéménye a felhőkig szalad, szelíd bárányok barátságos füsttel keverednek. Káprázatos a panoráma fentről. A balkon korlátjára könyökölve gyönyörködöm az őszi erdőben, a bentről áramló zene harmóniájával lombok neszeznek, ahogy egy-egy falevél keringőzik, majd az avarra szédül.
Hűvös szél fúj, pirosra csipdesi arcomat, kócosra borzolja hajam, összehúzom magamon a kabátot. Visszalépek a házikóba, becsukom az ablakot, öreg cserépkályhám padkájára telepedek, tenyerem rátapasztom, ujjaimon keresztül árad szét minden porcikámon a meleg. A zene felerősödik, most még közelebb kerül hozzám, mélyebbre lopózik lelkemben, eluralkodik érzékeimen.
Amikor nem tudok verset írni, elég, ha rád gondolok, kezembe fogom legszebb tollam s egy köteg papírlapot, az elsőre kanyarítom neved betűjelét, máris dől belőlem a szó, folyamként áradva mesélem, ami vagy nekem;
álomból született
hús-vér valóság,
tapintható,
lekottázhatom
hangod bársonyát –
buja dallamokban csendülő
izgalmas hangsorok;
megtölthetem a lapot bőröd melegével,
érintésedtől
szemérmesen pirulnak a betűk;
lélekecsettel
színes képpé festhetlek,
szén, pasztell, akvarell, olaj,
antik és új –
bármelyik lehetsz a vásznon;
apró ráncok ölelik
örökké nevető szemed,
huncut csillogása
bennem tükröződik,
s tekintetedből bölcsesség is árad;
nem árnyékollak,
szabadon szárnyalj,
lebegj a fénnyel telített realitásban;
rajzolok
egy hozzád illő keretet,
arany lesz
vagy tölgyfa ráma,
talán akác, hogy a méz íze átjárja,
és szépre szeretlek,
ahogy te is engem;
végül hagyok egy lábjegyzetet,
bár anélkül is látni fogod,
rád gondolok,
és nem tudok verset írni;
felolvaslak magamnak,
neked,
könnyek tolakodnak,
tengerré válnak,
hullámok hátára vesznek,
érzed velem a ringást. Nem értem, miért volt e csend; neved egy tiszta lapra véstem, s dörömbölnek a szavak idebent.
Keveset aludt, azt is nyugtalanul, tízpercenként verte ki szeméből az álmot a férfi mélyről jövő köhögése, aki végre békésen szuszogott. Mozdulatlanná kucorodott, nehogy felébressze minden gondot feledtető pihenéséből, jobb könyökére támaszkodva figyelte, ahogy emelkedik és süllyed mellkasa; nem érzékelte, nem is számított az idő múlása, már egész teste zsibbadt a mozdulatlanságtól, a hajnal komótosan reggelbe fordult, de úgy maradt, hihetetlenül jó volt nézni a mellette pihegőt, belevésni tudatába, hogy létezik, egyetlen karnyújtásnyira. Meghatódott gyermeki szendergésén, elérzékenyült, lassú mozdulattal morzsolt el szeme sarkából egy tolakodó könnycseppet; soha nem szégyellt sírni, büszke volt érzékeny lelkére, hogy ebben az egyre inkább embertelenné korcsosult, bomlott világban még képes emberi megnyilvánulásokra.
Bármennyire óvta a férfi nyugalmát, türelmetlenül leste ébredését, kergetőző gondolataival szuggerálta a hétalvót; gondolatátvitele eredményre vezetett, végre résnyire nyitotta huncut szemét, hunyorogva bazsalygott rá félig hunyt pillái alól, majd pajkos nevetőráncai halántékáig szaladtak. Tekintetéből időtlenség áradt, a tegnap összes érintése, a ma kínálata, a jövő ígérete; finom ujjaival hívogatóan közelített felé, kócos fejét magához vonta, kapsz egy kis bacilust, súgta, és máris könnyű csókot lehelt ajkára; köszi, nekem is van, de cserélhetünk, incselkedett, majd átadta magát az idilli pillanatnak, mely órákon át tartó önfeledt összefonódásban folytatódott.
Minden ízében nőnek érezte magát; főzök neked kávét, koffeinmenteset, pihegte, elvégre ma nőnap van, pimaszkodott nyelvét nyújtva, a férfi belecsókolt nevetésébe, ismét magához ölelte, maradj még, kérlelte, később kiengedlek a boszorkánykonyhába, és ágyba hozhatod elmaradt reggelink helyett ebédünket.
Ezt az összefoglalót és érzékenyítő ajánlást a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portálon készítettem Lőrinczi L. Anna Autizmus dal című blogjához csatlakozva.
Örültem a bejegyzésének, mert egy egész társadalmat érintő témát vetett fel. Az Autizmus dal nagyon jól kifejezi, ami az autizmus lényege, csak néhány percet kellene szánni rá mindenkinek. Sokat javulna a helyzet.
Az autisták a legőszintébb, legszerethetőbb emberek, de mivel ezt embertársaik nem veszik észre, illetve nem hiszik el, ezért bezárkóznak, nem mutatják ki érzelmeiket, pedig hihetetlenül mélyen tudnak érezni.
Minden területen maximális teljesítményt nyújtanának, de ha csak egy kis hibát is észlelnek önmagukban, már megtorpannak, és azt mondják: "nem tudom".
Sok gátló tényező nehezíti az életüket. Nemcsak a külső környezetben, hanem az iskolában is. Sajnos a pedagógusok között is elég sok olyan van, aki nem tolerálja, hogy ezek a gyerekek (felnőttek) mások. Megkeserítik az életüket és azokét, akik kiállnak mellettük. Nagyon rossz tapasztalataim vannak ezen a téren.
Semmi másra nem kellene figyelmet fordítani, mint arra a három területre, ahol megmutatkozik az autizmus spektrum zavar: a kommunikáció, a szocializáció és a praktikus gondolkodás.
Egyszerű mondatokra van szükségük, segítségre a beilleszkedésben, aminek a kommunikáció az alapja. A feladatok elérési útját meg kell tanítani nekik, mert egyedül bonyolult módon jutnak el a megoldásokhoz, vagy sehogy, mert még előtte feladják és dührohamot kapnak. Itt nemcsak az iskolai feladatokra gondolok, hanem bármilyen problémára, ami az útjukba kerül.
Az autisták beillesztése közös cél, mert ők is egyenértékű tagjai a társadalomnak. Joguk van egy nyugodt, tartalmas élethez. Képességeik gyakran meghaladják az átlagos szintet, hihetetlen dolgokat tudnak, mindannyian tanulhatunk tőlük.
Ezeket nem ismerik fel saját maguk, hanem rá kell vezetni őket. Sok türelem, megértés szükséges hozzá és az, hogy "belelássunk a fejükbe". Ezt az egyik tanítványom fogalmazta meg így: "Nem hiszem el! Andi néni belelát a fejembe! De én is a magáéba!" :) - ez akkor hangzott el, amikor egy feladatra azt mondta, hogy "nem tudom", de én azt állítottam, hogy igen, és rávezettem, hogy nekem van igazam. Hatalmas harcot vívtam vele, de biztonságot adott neki, hogy sikerült a megoldás. A lényeg ebből a kölcsönös bizalom.
Megszámlálhatatlan történetem van, egyszer le kellene írnom ezeket, hátha jó lenne érzékenyítésnek.
A véleményemet már elmondtam máshol is: elsősorban a társadalom szorul rehabilitációra, nem az autisták.
Nagyon fontos, hogy aki foglalkozik egy gyermekkel, vonja be azokat is a terápiába, akik közvetlenül érintettek, azaz a szülőket, testvéreket, nagyszülőket. Csak együtt lehet hathatós eredményt elérni. A család meglátásai és tapasztalatai nagyon fontosak, mert az autisták minden rezdülését ismerni kell ahhoz, hogy fel lehessen oldani a bennük lévő gátakat. Állandóan előttük kell járni néhány lépéssel, ismerni kell őket ahhoz, hogy ki tudjuk számítani a lehetséges reakciókat.
Mellékelek itt egy olvasmányt, hátha valaki kedvet kap közelebbről is megismerni, hogy milyen életük van, meg azt is, hogy milyen lehetne. Nemcsak szakmai, hanem irodalmi szempontból is ajánlom:
Azt gondolom, hogy a mellékelt anyagokat képtelenség könnyek nélkül olvasni. Én nem bírom ki egyszer sem, pedig már jól beleástam magam az autizmus spektrum zavar titkaiba. Örülnék, ha minél többen megismernék a gondolatba zárt világ rejtelmeit.
A kép Lisa Lambertus alkotása (forrás: Pinterest).
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.
Novemberi eső
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Őszi billog
Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.
TélcsengŐ
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltsam a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
Télige(n)
Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.
Tiéd a tél
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
TavaszlesŐ
Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok. Bolond a tél
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.
TavaszkeresŐ
Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.
Tavaszcsaló
Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,
s ha sziporka is, éltet,
hát ne légy fukar, átkarolt
szelíd szavad, mi képlet.
Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
Már látom, Te magad vagy az.
Picinyke fényt küldj nekem,
érezzem, hogy létezem.
Nyárfosztott
Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem érzett a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok, Nyár nélkül halott vagyok.
Őszmosoly
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a Tavasz.
Erre az Éjre vártam legbelül. Kíváncsian kutatom kósza csillagait, nem hagyom kihunyni őket, nekem ragyognak. Színei százszorosan is bennem halnak, sóhajai, érzéki gondolatai az enyémek. Kimondatlanul kimondott az összhang, káprázatosan közel vagyunk egymáshoz.
Alkonyodik... fenséges fény pislákol, a Tejút járható.
szökevény tegnap
százszorszép szikrákat szór – takaró az éj
A "Gondolatba zárt világ" után nem ezt terveztem. Meglesz az is, csak közben július 11. volt. A nagy Ő szülinapja, aki számomra mindent adott, mindent el is vett akaratán kívül az égiek és a sors közbenjárásával. Magamba néztem: talán ezt érdemeltem, büntetést. Egyszerre elveszíteni mindent. Sorscsapás.
Olyan harmónia volt köztünk, ami irigylésreméltó lehet bárkinek. Maga a tökély.
Nagyon nehéz róla beszélni, de fogok, mert kell az életbenmaradáshoz. Most inkább arról, amit hagyott. Itt nálam, a kis senkinél, aki sehol nem volt hozzá képest emberileg, a zenében sem. Emberként, családszeretőként, szülőként csak példát vehetek róla. Annyit tanultam Tőle évtizedek alatt, amit persze folyamatosan nem értékeltem, nem volt rá különösebb okom, mert ami jó adódik, az általában természetes. Inkább akkor eszméltem, amikor már késő volt, amikor már nem volt velem. Már három éve nincs. Nagyon fáj, kimondhatatlanul hiányzik.
Hiszem, hogy tudja azt, hogy most írok róla. Tudom, hogy ebben nem támogat, mert szerénysége határtalan volt. És kifejezetten utálná most a könnyeim, mert nem szeretett sírni látni.
Ne haragudj Tibi, erről írnom és sírnom kell! Figyelj csak!
Mit is adtál nekem? Az, hogy most gigászi-módon küzdök, a te érdemed, erőd, szerelmed, szereteted, tanításod, eszméd, vallásod, hited. Annyi mindent testáltál rám az utolsó időszakban, és én annyira nem hittem neked, mert életben akartalak tartani. Nem sikerült, hiába őriztem életed utolsó évének minden pillanatát és annak töredékeit. Egy évig homokba dugtam a fejem jó mélyen, próbáltam elnyomni magamban fájdalmas visszavonhatatlan igazságokat, tanokat, teóriákat arról, hogy ebből nincs, nem létezik kiút. Nekem volt, de veszítettem. Farkasszemet néztem a halállal, minden létező fegyverem bevetettem ellene. Ketten mindent megtettünk amit csak lehetett, de a sors azt akarta, hogy te odafent légy, én idelent. Próbáltam elfogadni, de még most sem tudom. Persze neked jó helyed van, jóságos angyal vagy, s azt hiszem, könnyeket hullajtasz miattam, mert úgy érzem, egyre kevésbé tudok megfelelni a kívánalmaknak. Egyre kevésbé van erőm folytatni, amit ketten elkezdtünk, pedig AKAROM, hidd el! Folyamatosan kapom az erőt tőled és sok más helyről. Elég lesz?
Sosem hittem, hogy tovább élek nálad. Tapasztalhattad, hogy a halál folyamatosan velem kacérkodott, csábítgatott, el akart ragadni, visszatértem, nem bírt velem. Veled mégis könnyedén elbánt, hiába minden csel, fortély és igyekezet.
El kell fogadnom, mert vissza nem hozhatlak, csak azt tudom kérni, teljesítsd amit az utolsó héten ígértél nekem: "Odafentről majd vigyázok rátok!"
Nagyon nem érzem ezt egy ideje, talán az én bűnöm, mert csalódtál bennem. Ne haragudj, nem ezt akartam és nem így!
Szerintem igen jól ismersz: nem adom fel. Pedig néha sokkal egyszerűbb lenne, mert veled lehetnék a purgatórium után. Csak hát ugyebár vannak feladataim, amiket teljesítenem kell még azelőtt. Én ezen vagyok. És hogy mit adtál? Szerintem te is tudod, mert látsz: azt, hogy még élek, állom a sarat, a gyerekeink példásan megállják helyüket az életben, énekelek a közös zenekarunkban, hogy ott megszólal a piros-fehér gitárod...
Say it's not true, jaj, Tibi! Ez nem lehet igaz, hogy ezt a csodás dalt már nem ismerhetted meg velem együtt! Pedig... Ez nem lehet igaz, hogy egyedül kell hallgatnom, miközben virágtengert látok a sírodon!
És mégis igaz. Talpra kell állni, élni, bizonyítani!
Kérlek, segíts!
A videó saját készítésű
Aláfestő zene: Paul Rodgers - Queen - Say it's not true
.jpg)
.jpg)
.jpg)
