Sok kedvenc olvasmányom van, közülük egyet mélyebben őrzök a szívemben. Amikor igazságtalan bántás ért és nehezen viseltem, gyakran merültem el benne, ittam minden szavát – megnyugtatott, határozottabbá tett, visszakaptam az emberi jóságba vetett hitemet.
Már régóta szerettem volna megosztani, hogy minél többen találkozzanak vele. Eddig nem találtam megfelelő alkalmat, hiszen számomra fontos, hogy közel kerüljön az olvasókhoz és jelentsen, közvetítsen valamit üzenete.
Most jött el az a pillanat, amikor nekem is nagy szükségem van rá, mert olyan történt velem, ami eddig még soha: kitiltottak egy irodalmi színtérről, ami nem más, mint a Litera-Túra Művészeti Magazin.
Sokan ismernek Facebookon való jelenlétem alapján és külső közösségi irodalmi, művészeti portálokról, bizonyára nem ismeretlen az sem, amit emberi és irodalmi hozzáállásommal képviselek, így valószínűleg nem fér össze a rólam alkotott képpel, hogy bélyeget viselek. Nem ilyen az önarcképem sem. Mindig szerettem az őszinteséget, a tisztaságot, az igazságot, a rendbontás nem lételemem.
Eltávolításom oka nem más, mint néhány kedvelés, melyeket olyan – kulturáltan megfogalmazott – bejegyzésekhez tettem, ahol egyetértésem és igazságérzetem ezt kívánta.
Nem követtem el semmit, nem írtam le sehova egyetlen szót sem, csak támogató jelekkel álltam ki valaki mellett, aki méltatlanul került pellengérre. Tegnap reggel kedveltem egy – véleményem és sokunk véleménye szerint – igazságos ezzel kapcsolatos bejegyzést, néhány perc múlva már nem tudtam elérni a Magazin felületét.
Cirill Kabin Csaba a Litera-Túra Művészeti Magazin szerkesztője és főszerkesztő-helyettese volt. Miután bejelentette távozását és kitette saját oldalára, hogy ezentúl ott jelennek majd meg posztjai, valóságos hadjárat indult ellene, ami addig fajult, hogy két lejárató cikket tettek közzé – megalázó, emberi méltóságát sértő, gúnyos hangnemben fogalmazott – ország-világ nyilvánossága elé tárt – „vádiratokat”, a Magazin kiemelt helyén. Úgy közölték, hogy előtte mindenféle ok és indoklás nélkül kizárták, megfosztották olvasási lehetőségétől is, így nem tudott reagálni az őt ért alaptalan rágalmakra.
Felháborítónak tartom és elítélem az ilyen megnyilvánulásokat. A halálraítélteknek is jár az utolsó szó joga, nem még egy olyan szerkesztőnek, aki évek óta elhivatottan közvetített irodalmi értékeket, különleges, legtöbbször világhálón fel nem lelhető anyagokkal emelte a Magazin színvonalát. Mindezt kevés szabadidejében, önként, fizetség nélkül tette, mint a többi szerkesztő is.
Nem csak engem tiltottak ki, sokan vagyunk – szerzők és olvasók, akik különböző módon (poszt alatti kulturált hangnemű nyilvános megjegyzésekkel vagy lájkokkal) jeleztük, hogy az ilyen eljárás nem sport- és jogszerű.
Eltávolításunkkal megsemmisült minden közölt írásunk és bejegyzéseink.
A keletkezett károk érintik a műveinket gondozó szerkesztőket – több év áldozatos munkája került "süllyesztőbe" –, valamint az olvasókat. Szerzőtársainkhoz és az általunk kedvelt posztokhoz írt hozzászólásaink semmivé váltak. Ezekkel a megnyilvánulásokkal támogattuk a Magazint és mindazokat, akik önzetlenül dolgoztak érte, vagy alkotóként színesítették a kínálatot, de mindenképpen az a méltatlan, megalázó bánásmód kap hangsúlyt, amit Csaba szenved el ebben a történetben.
Köszönöm szépen P. Pálffy Juliannának, hogy négy év és három hónapon keresztül figyelemmel kísért, törődött velem és műveimmel, havonta szerkesztette posztjaimat.
Sajnos ennek nyoma már nem látható, de megőrzöm magamban az emlékeket.
Számomra az irodalom, a költészet szent dolog. A továbbiakban is ugyanazt fogom képviselni, amit eddig – békésen, tisztán, alázattal –, és hiszek a szavak erejében, az irodalom valódi értelmében.
📖
AZ IRODALOM ÉRTELME
(Részlet Illyés Gyula Ingyen lakoma című kötetéből)
Tizenegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar irodalom tanára – megnyerő hangú s arcú szőke fiatalember – néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém.
Leckéül azt kaptuk, hogy tanuljunk meg betéve két szakaszt, s olvassuk el az egész első éneket.
A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem a padszomszédomtól, s már ott az iskolában, óraközökben nekikezdtem. Olyan boldogságban volt részem, illetve az előbbi boldogság akkorára növekedett, hogy ezt a „szellemi élvezetet” én a testrészeimben is élveztem. Arcom tüzelt, tüdőm s szívem gyorsabban működött.
A következő órák alatt is ezt olvastam. A könyvet a pad alatt a térdemre állítottam, s egyenes derékkal – hogy észre ne vegyenek – nagy távolságból szívtam magamba a betűket. Mint amikor a mámorosságig rabló-pandúroztunk – az a fajta gyönyör szállt meg.
Hazafelé mentemben is olvastam, neki-nekiütődve a lámpaoszlopnak. Elolvastam az egész költeményt.
Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni.
Sőt csakis annak érdemes lenni; mert övék a világ.
(…)
Bizonyos vagyok benne, hogy elsősorban nem a történet ragadott meg. Effélét addig is olvastam. Ennél színesebbet, szívhez szólóbbat is. Ám hogy a világ jó, hogy bízni lehet az emberekben erről semmi kétség, a Toldi művészi ereje: a makulátlan ütem, a feddhetetlen rím győzött meg, a megingathatatlan szerkezet. Vagyis merőben Arany János költői hitele – hiteles költő volta – tett azon nyomban szenvedélyes vallójává annak, hogy ki kell tartanunk az igazság mellett. Mert lám, Miklós is kitartott, és jól járt. És ki kell tartanunk az igazság bajnokai mellett, mert lám, Bence is milyen szépen kitartott, és szintén jól járt.
Gonoszságban megátalkodni pedig semmiképpen sem hasznos, mert lám, György is hogy ráfizetett, s már azelőtt is hogy megutáltatta magát.
Megleltem a világ törvényét, gondoltam, de úgy, hogy ez szinte énekelt bennem. Akár magában az énekmondóban, Aranyban. Pusztán, mert ő, Arany jól kezelte a lantot, a vakhit fokáig azt plántálta belém, hogy jó dolog embernek lenni. A többi emberrel érintkezni pedig: gyönyörűség, s diadal.
Kép – a mellékelt fotó utoljára lesz látható a posztjaimnál és ez az egyetlen, mert a letiltás miatt minden eddigi megosztásomnál „láthatatlan”, mint ahogy a tartalom is. Amint időm engedi, bemásolom az üres helyekre műveimet, mert számomra emlékek, sok kedvelés és bejegyzés van alattuk, melyekhez ragaszkodom, jóleső érzés átgondolni Olvasóim erősítő véleményeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése