Ma végre-valahára összefutottam a Múzsával. Nem számítottam rá, meglepett a találkozás, bár már éppen ideje volt néhány szót váltani vele, igaz, utolsó beszélgetésünk óta még csak két-három nap telt el, nekem mégis heteknek tűnt. Időzavarban szenvedek, na.
A Nyugatiban (a Keletiben, a Déliben, vagy… mindegy is, csak el innen!), elcsigázottan léptem fel a vonatra, kevés csomagommal kedvetlenül araszoltam az ülések között, bíztam benne, hogy találok egy ülőhelyet, ahova leroskadhatok, és nyugalomban tölthetem el a szűk órácskát, amíg a célállomásig jutok. Jegyzetelni akartam, mert eszembe ötlött néhány magvas mondat, késztetést éreztem, hogy azonnal bepötyögjem a mobilomba, hátha lesz belőle egy normális írás, már annak is eljött az ideje. Lehuppantam a legközelebbi szabad ülésre, csak egy férfi olvasott mellettem újságjába merülve, gondoltam, nem néz fel belőle mostanában, annyira lekötötte figyelmét, biztos nem fog zavarni jelenlétével. Illetlenség belelesni mások olvasnivalójába, mégis megszállt a kisördög, kíváncsi lettem. Infláció, áremelkedés. Na, helyben vagyunk. Épp erről szándékoztam írni, annyira feldühített, amit az üzletekben tapasztaltam, az aluljáróban koldulókról nem is beszélve. Sírhatnékom támadt, amikor elhaladtam előttük, rongyos férfiak, asszonyok kisgyerekkel, s bár némelyiküknek adtam pénzt, ez csak ideiglenes segítség, vagy még annyi sem, tűzoltásra sem elég, szégyen, hogy erre kényszerülnek emberek, míg egyesek a húsos fazék mellett pöffeszkednek, és csorog a szájukból a zsír. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, fülsiketítő hangon szólalt meg bennem szociális érzékenységem vészcsengője.
Ezen morfondíroztam, amikor az újságot olvasó egyszer csak előbújt a lapok közül. Pislogni kezdtem, azt hittem, káprázik a szemem, mert ő volt az, teljes valójában, meg is csíptem magam, nem álmodom-e, vagy esetleg a képzeletem tréfálkozik velem, de nem, magával a Múzsával akadt össze tekintetem. Hirtelen ki is szaladoztak fejemből a majdani novellámba kívánkozó szavak, felvillanyozódtam, mint akit áramütés ért.
Valószerűtlen volt, hogy éppen akkor, éppen ott, a robogó vonaton futunk össze, de a Múzsa elárulta, hogy készült a találkozásra, sőt, pontosan tudta, hol keressen, és hogy ő ugyan egy pillanatig sem téveszt engem szem elől. Kissé hitetlenül fogadtam állítását, mivel mondandója közben pimaszul nevetett, és az eredményeim sem ezt igazolják, terméketlen vagyok, akár egy nagy semmiben meredező magányos sziklaszirt.
El sem tudtam képzelni, ha annyira figyel rám, hol a csudában volt napokig, de mindenre létezik magyarázat, erre is. Kiderült, hogy fontos fejtágító konferencián vett részt. Leesett az állam, a szám is tátva maradt, nofene, már a múzsáknak is tartanak értekezleteket? Persze, világosodtam meg hirtelen, hiszen nekik is fejlődni kell, haladni a modern korral, hogy a megszámlálhatatlan tollforgatónak és írástudónak megfelelő ihletet biztosítsanak. Az ihletet nem lehet „csak úgy” előteremteni, mindenféle tudomány és hókuszpókusz szükséges, hogy az élettelen hamu alatt szunnyadozó parázsból perzselő láng csapjon fel egészen az égig, mert valljuk be, anélkül nem ér semmit egyetlen iromány sem, csak amolyan „tedd ki, hadd hűljön” maszatolás, unalmas szórengeteg, csak több zsáknyi betű sokasodna egymás hegyin-hátán, ráadásul, az se mindegy, kinek osztogatják bőkezűen az ihletet. Ezt jól meg kell fontolni, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön.
Én ugyan nem lennék Múzsa a világ minden kincséért sem, bár úgy hallottam magasabb körökben, hogy a múzsaság nem szakma, nem is választható, csak ráragad az emberre, aztán viselheti a titulust, ha tetszik, ha nem.
Az én Múzsám szívós, bírja a kiképzést, kiváló a tűrőképessége, legalábbis, ha csak azt veszem alapul, hogy mennyi gond szakad miattam a nyakába, már komoly kitüntetést érdemel. Pszt!, ez maradjon hétpecsétes titok, nem árulom el neki, nehogy elbízza magát. Mire mennék egy felfuvalkodott Múzsával? Olyan magasan hordaná az orrát, hogy beleesne orrlyukába az eső, elnézne a fejem fölött, engem nem is látna, arról nem beszélve, hogy a rossz tulajdonságaimat hozná ki belőlem leginkább, és ez hamar véget vetne gyümölcstermő kapcsolatunknak, mert a fene sem akar rossz lenni, van abból a világban éppen elég.
Szerencsére az én Múzsámat nem ilyen fából faragták, inkább az a baj vele, hogy túl szerény, megerősítésre van szüksége. Ki látott ilyen Múzsát? Hát, én. Tökéletes Múzsa, tökéletesen kiegészítjük egymást. Ő hinti elém az ihletet, cserébe gondoskodó figyelmet kap tőlem, hogy legyen miből feltölteni energiakészletét, mielőtt teljesen lemerülne, hiszen még temérdek feladat vár rá.
Ilyen gondolatok kergetőztek a fejemben, miközben arcát fürkésztem. Nem tetszett, amit kirajzolódni véltem rajta. Hiába nevetett akkorákat, hogy néha még a teste is rázkódott, észrevettem szemében az eltitkolt fáradtságot, csak gyűrte magába, itt-ott kitüremkedett, s mivel a szem soha nem hazudik, nem rejt el semmit, pontosan az tükröződik belőle, ami belül zajlik – se több, se kevesebb –, elárulta magát. Jól olvasok az ilyen jelekből (nem dicsekvésként mondom, de „summa cum laude” vizsgáztam belőle).
Nem is tudom, mi futott át rajtam abban a pillanatban. Először sajnálni kezdtem, bár azzal nem sokra megy, sajnálatból még nem épült semmi, aztán furcsa szorítás feszítette mellkasomat, a torkomban gombóc növekedett, és valamiféle rémület is úrrá lett rajtam azzal a felismeréssel, hogy nélküle egyetlen tollvonásra sem lennék képes. Vissza kellett tuszkolni a könnyeimet, nehogy elkezdjek látványosan bőgőzni, nehogy észrevegye gyengeségemet, nehogy még ezzel is szomorítsam, hiszen azt szereti, ha vidám vagyok. Hogy magamhoz térjek ebből a siralmas állapotból, rögtönzött önvizsgálatot tartottam, és nagyon elszégyelltem magam a kapott eredményen, mely azt mutatta, hogy önző nőszemély vagyok, szinte csak a saját érdekeim foglalkoztatnak. Hamar fel is eszméltem, máris megoldások után kutakodtam (imádok problémákat semlegesíteni, ebből szereztem a kilenc és feledik diplomámat). Persze a megoldáshoz az is kellett, hogy előbb a Múzsát őszinte vallomásra bírjam szeme bús-borús homályának okáról. Nem egyszerű ám ilyeneket kiszedni belőle, mindig megizzaszt, mindenféle fortélyhoz kell folyamodni, hogy megnyíljon, mert nem szívesen panaszkodik, harapófogóval is alig lehet kihúzni belőle jajszavakat. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, igazi mosolyt akartam csalni arcára és a tőle megszokott csintalan vigyort, mert jól áll neki, amikor nevet, attól felszabadult lesz, zabolátlan, tűz lobban benne, olyankor szikrák formájában szórja szerteszét ötleteit.
Annyira áthatóan néztem, hogy nem bírt ellenállni, lassan ellazult, engedni kezdett, észrevétlenül is megeredt a nyelve, végre megosztotta velem fásultságának titkát: biológiai szoftverének kiadós kozmetikára lenne szüksége valamilyen formában, hogy frissüljön. Vettem az adást, ebbe a fontos információba bele tudtam kapaszkodni. Na, Múzsám, akkor irány felfelé, lélekmasszázs indul, gondoltam, és máris elővettem kozmetikusi képességemet, megkezdtem az előzetes kezelést, melyet már többször alkalmaztam, éledező íráskedvem említése minden esetben hatásos módszernek bizonyult:
– Jó, majd írok neked egy vödör vizet, novellában. Egypercesben – vigyorogtam. Sejtésem bevált, erre rögvest felélénkült, elárulta szeme huncut csillogása, fülig szaladt a szája, nevetőráncai a halántéka felé igyekeztek, kezdett visszatérni belé az élet, ettől bennem is enyhült a szorítás.
– Jó, írj – lelkendezett. – Mikor lesz kész? – faggatózott izgatottan.
– Most azonnal kellene a vödör víz? – érdeklődtem vicces szemtelenséggel.
– A nyakamba nem – felelt félig komolyra váltva, mintha csapdát sejtene.
– Milyen hőmérsékletűt szeretnél? – pajkoskodtam, hogy még jobb kedvre derítsem.
– Ne legyen hideg, utálom – válaszolta már nevetve, mint aki belegondolt ebbe a különleges fürdőzésbe. Gyanította, hogy forralok valamit.
– Jó, majd hőmérő is lesz. Hm… mit szólsz egy kis vörösboros ízesítéshez? Szárazzal, nehogy túlságosan átnedvesedj, és azért is, hogy legyen kedved a locsolkodáshoz. Húsvétkor ki nem állhatod, de ezt szeretni fogod – évődtem, szentül meggyőződve igazamról.
– Na, kíváncsi vagyok – toldotta meg egy széles vigyorral, szinte körbeért a szája.
Legyél is kíváncsi, örvendeztem magamban, megkapod a vödör vizet, kettőt is, ezt nem felejted el, olyan vidám és friss leszel tőle, hogy rólad mintázzák majd a féktelen nevetés szobrát.
Észrevétlenül repült el az egy óra, a szerelvény befutott az állomásra, ettől pillanatnyi szomorúság telepedett rám, folytattam volna még a diskurzust, de gyorsan átkapcsoltam, máris szövögetni kezdtem kozmetikusi tervemet, melyet estére időzítettem. Igyekeznem kellett hazafelé, hogy addig meg tudjam írni a regeneráláshoz alkalmasnak ítélt történetet.
Miközben elköszönt, hosszasan magához ölelt, és ezzel az öleléssel annyi ihletet adott nekem, hogy novellacsírák, verskezdemények veszekedtek bennem, egyszerre akartak utat törni maguknak lírai és világmegváltó gondolatok, szavak feleseltek – lázadni, eltörölni, igazságot tenni, szabadon élni, szeretni, boldognak lenni –, követelőztek, és én nem csitítottam őket, elraktároztam mindegyiket a fejemben kiválóan működő vinyóban, hogy később, kibontva versbe vagy novellába kerüljenek.
Este van, tüzet raktam a kertben, pattogó rőzsedalt duruzsol, már előkészítettem két bádogvödröt, feltettem egy üstöt tele vízzel, mérem a hőmérsékletét, kezd langyosodni, lassan eléri a 37 fokot, csípős őszi szél viháncol, arcomat csiklandozzák az öreg diófáról röpködő falevelek. Átfutom még egyszer ezt a terápiás írást, mert kapkodva vetettem papírra, és közben felszabadult nevetéssel várom a Múzsát, a hidegben is 38 fokosan, pedig nem ittam a vörösborból, azt a szoftverkozmetikai kezelés végére tartogatom.
2023. november 20.
A kép forrása: Pinterest.
%202.png)
