Talán nem véletlen, hogy éppen ma jelent meg az ARTium Kulturális és Művészeti Magazin jóvoltából az az irodalmi pályámról szóló interjú, mely a napokban készült velem.
Ebben az interjúban minden építő elem megtalálható, ami eddigi utamat alakította, most is jellemzi, és a jövő felé mutat.
(Az „éppen ma” azt takarja, hogy pontosan két éve jelent meg Csillagokba írva című kötetem.)
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik eddigi pályámon segítségemre voltak. A sok építő kritika és az olvasók szeretete nélkül mindez nem jöhetett volna létre.
Köszönöm Vincze Andrea Victória szerkesztőnek, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra! :)
Kivételes élmény ilyen összerendezetten látni magam. :)
Az interjú:
HORÁK ANDREA KANKALIN
költő, író
Az írásnak van egy elsajátítható része, amit mindenki képes lehet megtanulni, de valódi tehetség nélkül senkiből nem lesz író vagy költő. A tehetség viszont szorgalom nélkül nem tud igazán kibontakozni. Minél többet írunk, próbáljuk meghatározott és megszerkesztett szavakkal, mondatokkal kifejezni az érzéseinket, gondolatainkat, annál közelebb kerülünk az egészen egyszerű, kreatív írástól a valódi irodalmi alkotásokig.
A szépirodalom át tudja vezetni az olvasót egy furcsa, csodákkal teli, misztikus világba, ahol végül megtalálhatja önmagát, a saját gondolatait, érzéseit, elképzeléseit, valaki más személyiségén keresztül kifejezve. Nagyon ismerős és mindenképpen idegen érzés egyszerre.
Ilyenkor van az a furcsa érzése az embernek, hogy „mintha az én fejemből pattant volna ki, csak én sosem tudtam így megfogalmazni...”
Az irodalom egyszerre ad valami újat és egyszerre tekint vissza a múltba. Nem felejti el a gyökereit, de keresi az új, még felfedezetlen lehetőségeket is. Történeteket mesél, irányít, útba igazít, vagy éppen figyelmeztet. Kitágítja a látóhatárt és megmutathatja a világot, ennek segítségével pedig képes érezni és gondolkodni tanítani, jellemet és személyiséget formálni egyszerre. Értékeket, normákat ad, szabályoz, vagy éppen perifériákat mutat, közelít és távolít. Nevel.
Horák Andrea Kankalin írásait régóta ismerem, és mindig lenyűgözött, ahogy látszólag lazán és egyszerűen összerakja a verseit, szóképeit, miközben mély és tömény érzéseket és gondolatokat közvetít olvasói felé.
Akár játékosan, akár kritikusan ír, mindig érzékelhető alkotásaiban a romantikus és asszociatív gondolkodás, az érzelmi mélységek és magasságok valódi megélése, a gondolati líra. Filozofikus és analizáló. Oda mutat szavaival, ahová a figyelmünket akarja fókuszálni. Kiemeli a sok feleslegesből a lényegeset.
Mi pedig figyelünk rá.
Önmagáról így ír:
Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tiszta-szívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam – a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a „nyavalyás puszta” vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, ám hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.
Irodalmi berkekben leginkább Kankalinként ismernek. Szeretem ezt a nevet, tizenegy éve kísér, első interneten publikált versemből ered. Ezzel az írói névvel regisztráltam egy irodalmi oldalra, ahol most is aktív tevékenységet folytatok. Ez a virág a Bakony – gyermekkorom helyszínének – védett növénye, közel áll hozzám egyszerűsége és gyógyító hatása miatt.
A hétköznapokon gyógypedagógusként dolgozom, ezt hivatásomnak tekintem; bár az oktatásban zajló történések megmérgezték hitemet, mégis mindig új erővel tölt el, amikor érzem a diákok szeretetét, ragaszkodását. A gyógypedagógia területén belül autistákkal is foglalkozom, akik más emberré formáltak. Megtapasztaltam, majd megtanultam tőlük egyfajta fordított gondolkodást, melyet minden emberi kapcsolatban és kommunikációban igyekszem alkalmazni. Ez az irodalmi színterekre és az alkotás folyamatára is vonatkozik.
Az írással meglehetősen korán kerültem közelebbi kapcsolatba; már akkor grafomániás lettem, amikor megtanultam a betűket, de csak 2009-ben kezdtem komolyabban belemerülni.
Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására, ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek, állandó kisebbségi érzésem miatt. Útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.
Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.
Új lapot kellett nyitnom, az éneklés mellett írni kezdtem.
Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán találkoztam egy költővel, aki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Ezzel elkezdődött az az út, amelyen most járok.
Sok nevet említhetnék azok közül, akik fejlődésemben szerepet játszottak, ám Hepp Béla (aLéb) volt az, akinek legtöbbet köszönhetek. Tíz éve figyelt fel verseimre, ritmust talált bennük és lehetőséget, hogy a meglévő alapokból a kötött formák felé forduljak. Mindig számíthattam rá, időt és energiát szánt az elemzésekre. Amit jelenleg a szonettekről tudok, legnagyobbrészt tőle tanultam, hiszen rávezetett, hogy nem elég a szabályokat alkalmazni, a szonetteket érezni kell, így jelenhetnek meg bennük olyan lelki mélységek, melyek magukkal viszik, és bent tartják az olvasót. Ehhez olyan fortélyokat mondott el, melyeket szakirodalomból nem lehet elsajátítani, szinte betűkig, hangokig bontotta le műveimet, apró titkokat osztott meg velem a szonettek rejtelmeiről, amíg addig nem jutottam, hogy képes legyek egyedül is repülni.
Leginkább a versek birodalmában érzem jól magam, ezen belül a kötött formákat – elsősorban szonetteket – részesítem előnyben. Hiszem, hogy van helyük napjaink költészetében. Ez egy varázslatos világ; mire észbe kaptam, máris bűvkörébe kerültem. Jelenleg hatvan publikus szonett szerepel a műveim között.
Olykor novellákat is írok, amikor késztetést érzek, hogy bővebben fejtsek ki egy témát (most is van három befejezett), vagy levezetésként születik egy „Kicsordult”. Ebbe a gyűjtőfogalomba sorolom azokat a prózákat, amelyeket hirtelen felindulásból vetek papírra, hogy leeresszem a gőzt.
Az utóbbi időben kitérőt tettem a szabad versek felé; különleges utazás ez, és én szívesen kirándulok számomra ismeretlen területekre, mert vonzanak a kihívások. Arra is jó volt ez az elkanyarodás, hogy erősödjön, bizonyítást nyerjen bennem a kötött formák, szonettek iránti hűség.
Szeretek játszani ritmusokkal, a szabályok között felhőtlennek és szabadnak érzem magam.
Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát.
Leginkább a lírát kedvelem. Az emberi lélek rejtelmeiről szeretek írni, de van epikus versem Nándorfehérvárról, vagy társadalmat érintő műveim is. Az írás mindenkor felelősséggel jár, mert a szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba került.
A téma? Az utcán hever, ezt vallom. Nem keresem őket, megtalálnak engem.
Verseim üzenete mindenképpen az, hogy minden szakadékból létezik kiút. Leginkább nekem van szükségem az írásra, de nagy öröm számomra, ha megérintem az olvasók lelkét.
Az internet számos lehetőséget nyújt, így műveim több helyen olvashatók.
A Napvilág Íróklubot említem elsőként, hiszen 2009-ben ott kezdtem publikálni, hat éve szerkesztőként is segítem az oldal működését.
A Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál nagy kedvencem, 2011 óta vagyok aktív tagja. Sok versem kötődik oda. Azt hiszem, az első áttörést az hozta, hogy 2016-ban a Fullon tagja lettem egy Múzsaműhely elnevezésű kis csoportnak; próbatétel elé kerültem, hogy mennyire vagyok képes másokhoz igazodni, adott feladatokra koncentrálni, beleélni magam olyan helyzetekbe, amelyek első ránézésre gordiuszi csomónak tűnnek. Ezen kívül – amennyire szerény tudásomból telik – építő kritikákat megfogalmazni, saját látásmódommal olvasni, ötleteimmel kiegészíteni a megszületett műveket.
A Pieris/AMF irodalmi oldalon 2010 óta szerepelnek írásaim.
A Holnap Magazinnál két évvel ezelőtt regisztráltam.
A Facebook nyújtotta előnyök szélesebbre tárták előttem a publikálási lehetőségeket.
A Litera-Túra Művészeti Magazin weboldalán havonta, szintén két éve jelennek meg műveim.
2019-ben – ajánlással – az „A Hetedik” folyóirat szerzői közé kerültem.
2020 tavaszán nagy megtiszteltetés ért, amikor felkértek, hogy csatlakozzak „Az Élő Magyar Líra Csarnoka” szerkesztői csapatához, melyet örömmel fogadtam el, hiszen ezzel a feladattal közelebb kerülhettem a kötött formák világához és a magyar nyelv életben tartásához.
A közelmúltban nyílt Háló Irodalmi Kávéház szerzői között is jelen vagyok, ezen kívül kiemelték néhány írásomat a Pesti költészet és a Pesti mesék oldalakon is.
A „Sumida folyó hídja Kulturális Magazin” három hónapja teszi közzé verseimet.
Több antológiában jelentek meg verseim, novelláim, mégis a legjelentősebb mérföldkőhöz 2018 végén érkeztem, amikor kezembe vehettem Csillagokba írva című kötetem, mely lezárt egy korszakot. Ez új lendületet adott, jelentősen nyitni kezdtem a külvilág felé.
2019 januárjától számos irodalmi pályázatra küldök műveket, amelyeken eddig eredményeket értem el. Könyvem megjelenését követően ezek a sikerek is éreztették velem, hogy jó irányba haladok, érdemes folytatnom megkezdett utamat. Természetesen mindez nem valósulhatott volna meg olvasóim szeretete, biztatása, hűsége nélkül.
Az írás számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához. Hiszek a szavak gyógyító erejében.
Minden eddigi irodalmi tevékenységem megtalálható „Csillagokba írva” saját irodalmi blogomban.
Szerkesztette: Vincze Andrea Victória
Az interjúhoz választott versek:
Horák Andrea Kankalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése