Titkokkal teli az este, pajkosan pislognak a csillagok, a hold legszebb mosolyát előkereste, a millió aranyszegecs körülötte ragyog, s én várom a Csodát türelmesen, mindjárt érkezik – csillaglesen.
[Hajnali hangolat]
Kíváncsi fény lopózik a függönyön át, végigpásztázza szobánk falát, majd megpihen arcodon – nem keltelek még, hagyom, hogy a lassan tűnő éjszakáé legyél. Kint ébredeznek a cserfes madarak, trillájukkal új szólamot játszanak, s én átadom magam ennek a meghitt csendnek, már nem kereslek –
megtaláltál, megtaláltalak.
[Telhetetlen]
Melankólia telepedik rám, pedig nem akarom. Alattomosan veszi birtokba tudatom, gyomromba fészkeli magát a félelem: talán nem is vagy igaz, csak álmodtalak és nem voltál velem, képzelek minden meghitt percet, belém reszket a kétségbeesés – hiányzol, már bármennyi ölelés kevés, az önfeledt napok pillanatoknak tűnnek, telhetetlenné teszel...
és akkor jössz, megcáfolsz hitetlenségemben: nagyon hiányoztam, telhetetlenné teszlek, s belénk reszket, ahogy lecsókolod rólam a kétségeket, a melankóliát... nem álomkép ez – valóság, és együtt hisszük tovább
.jpg)