B@szki, azt nem mondtad, hogy nem elég neked annyi frissítő víz a nyakadba, amennyivel nemrég vidámra locsoltalak, ha ezt tudom, emeltem volna az adagon, és tettem volna hozzá még ezt-azt (...).
Ami késik, nem múlik, rajtam főleg nem, majd készítek egy hatásos balzsamot, ám ez még csak (félig) visszafogott bevezés lesz.
És megint b@szki: a te erődbe kapaszkodok, (mondja az önző nőszemély), te erős vagy és merész és igazságos (és szép is).
Szóval… emelkedjünk… fel-fe-lé.
Cseppet nehéz vagy, de elbírlak, cipellek, és megéri. Nekem legalábbis.
Nem kell nekünk megmászni a Parnasszust, nincs hozzá elég masszív túrabakancsunk, és nincs olyan túlélőkészlettel felszerelt hátizsák, melybe beleférne minden, amire szükségünk lenne a feljutáshoz, de letelepedhetünk a lábához, egymás hátának dőlve szétnézhetünk, belélegezhetjük a friss hegyi levegőt, elbambulhatunk a hajladozó fűszálak játékain, hallgathatjuk a madarak csicsergő csevegését, és mi is jókat beszélgethetünk; persze talán a beszélgetés nem elég, de telhetetlenek sem lehetünk, és a beszélgetésből, madárhallgatásból, fűszálnézegetésből még bármi lehet. A lényeg, hogy jól osszuk be azt a hátralévőt, a sok fölösleges és elfuserált közé (vagy után) kerüljön valamilyen felemelő érzés, amitől felfrissülünk, nekiered a tollunk, és nem áll meg az utolsó lélegzetünkig.
Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni.
Most nem vagy fényesen, de lesz ez jobb, csak támogasd meg lélekből is. Én hozzáteszem a magam részét, nem engedem, hogy elmenjen a kedved, bár én sem állok helyzet(em) magaslatán – és mielőtt bármire gondolnál, elmondom, hogy ezt főleg az idő múlása idézi elő, mert bármennyire felírtam receptre azt a harminc évet, jól tudom, nem az én hatáskörömbe tartozik, valaki más dönti el, mennyi jut belőle az élet patikájában, de amíg élünk, addig nevessünk, mert a pocsék kedv nem segít semennyit, csak még pocsékabbul leszünk.
Majd írunk mindenféle tücsköt-bogarat, komolyakat és vicceseket, csak adj magadnak egy kis időt a rendelkezésedre állóból. És megint b@szki: a te erődbe kapaszkodok, (mondja az önző nőszemély), te erős vagy és merész és igazságos (és szép is).
Szóval… emelkedjünk… fel-fe-lé.
Cseppet nehéz vagy, de elbírlak, cipellek, és megéri. Nekem legalábbis.
Nem kell nekünk megmászni a Parnasszust, nincs hozzá elég masszív túrabakancsunk, és nincs olyan túlélőkészlettel felszerelt hátizsák, melybe beleférne minden, amire szükségünk lenne a feljutáshoz, de letelepedhetünk a lábához, egymás hátának dőlve szétnézhetünk, belélegezhetjük a friss hegyi levegőt, elbambulhatunk a hajladozó fűszálak játékain, hallgathatjuk a madarak csicsergő csevegését, és mi is jókat beszélgethetünk; persze talán a beszélgetés nem elég, de telhetetlenek sem lehetünk, és a beszélgetésből, madárhallgatásból, fűszálnézegetésből még bármi lehet. A lényeg, hogy jól osszuk be azt a hátralévőt, a sok fölösleges és elfuserált közé (vagy után) kerüljön valamilyen felemelő érzés, amitől felfrissülünk, nekiered a tollunk, és nem áll meg az utolsó lélegzetünkig.
Hogy miről írunk? Mindenről, amiből mások okulhatnak, segítünk a gondolkodásban és abban is, hogy észrevegyék maguk körül a szépet, amiért még érdemes élni.
Csak írunk, írunk, írunk… egyik sarokban te, másikban én, olykor megállunk, középen találkozunk, hogy lent is a Parnasszus csúcsán érezzük magunkat.
A kép forrása: Pinterest
(Beautiful Places in the Word).
A kép forrása: Pinterest
(Beautiful Places in the Word).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése