Örökmécseseim

„Könnyeket hullathatsz, mert elment,

vagy mosolyoghatsz,

mert élt.

Becsukhatod szemed,

s kívánhatod, hogy visszajöjjön,

vagy kinyithatod szemed,

s láthatod, mi mindent hagyott hátra.

Emlékezhetsz rá,

s csak arra, hogy elment,

vagy ápolhatod emlékét,

hogy tovább élhessen.”

 

(Ismeretlen szerző)

Sok évembe telt, mire a fenti mottót képes lettem alkalmazás szintjére juttatni. Egyik barátnőmtől kaptam azt a könyvecskét (Helen Exley: Őszinte részvéttel), melynek számomra legfontosabb üzenete ezekben a sorokban bújt meg. Akkor ajándékozott meg vele, amikor az eddigi legnagyobb csapás ért. Azóta rongyosra olvastam, és ez a vers még mindig támaszom, hiszen utunk során elénk kerülnek megváltoztathatatlan dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk, és élni kell.

Ma gyertyákat gyújtanak mindenfelé, mécsesek fénye világítja meg a virágdíszbe öltöztetett temetőket, ám az igazi mécsesek szabad szemmel nem láthatók.

Mindenkinek vannak különleges mécsesei, melyek soha nem hunynak ki, beragyogják a hétköznapokat is.

A Példakép. Apai nagyapámat ismertem legrövidebb ideig, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még ma is kísér. Kántortanító volt – énekelt és tanított, de még hogy! Nemcsak diákjait bűvölte el, hanem engem is. Egészen kicsi koromtól foglalkozott velem, akkor is dalolt, amikor már eluralkodott rajta a gyógyíthatatlan kór. Gyerekként észre sem vettem, hogy a cserépkályha mellett, vastag pokrócba burkolózva is vacog, ügyesen titkolta, hogy minden csontja fáj. Ölébe ültetett, és én tátott szájjal hallgattam csodálatos hangján megszólaló varázsdalait, majd vele énekeltem. Ha egy kicsit visszatért ereje, magával vitt a fenékpusztai uradalmi kastélyba, ahol az ő imádott iskolája működött, az olajos padló illata mellett áradt felém a szerény tanító által sugárzott alázat – génjeimben hordozom elhivatottságát. Fülembe csengenek a dallamok, élnek a tanítások, melyeket szinte észrevétlenül adott át nekem.

Az Adakozó. Anyai nagyanyám, Eszti mama érettségim előtt néhány nappal távozott az élők sorából, súlyos betegségben szenvedett. A kórház az ország másik végében volt, így nem állt módomban találkozni vele, de még időben eljutott hozzá tablóképem, melyet a nővérek kis szekrényére tettek. Később ez megnyugtatott. Ballagásom napján már nem volt velünk. Nekem nem mondták el, hogy ne legyek zaklatott a vizsgákon, csak később tudtam meg, hogy többé nem láthatom, amikor majd Kapolcs felé vezet utam. Gyomorszájon vágott a felismerés, hogy már nem mehetek a csöppnyi vályogházba, ahol rengetegen elfértünk, kitágult a tér, amikor mi, csintalan unokák viháncoltunk az apró épületben.

Csodanő volt. Kemény munkát végzett, szegénységben élt, de azt a keveset is odaadta a nála jobban rászorulóknak, és amikor már nem maradt semmije, szeretetét osztogatta, mert az is varázserővel bírt. Talán emiatt is volt nála különlegesebb a bicskelekvár, tisztább és finomabb a kocsonya. Azóta sem ettem olyat, verhetetlen. Beletette szívét-lelkét – annyira, hogy megmaradtak bennem az ízek és a szavak nélküli nevelés is, hogy milyen csodálatos érzés, ha másoknak adhatunk, akár csak magunkból is egy kis szeletet.

A Derűs Aranykezű. Apai nagyanyámhoz tökéletesen illik az Aranka név. Bár bőven lett volna oka keserűségre, bennem úgy maradt meg emléke, hogy viccelődéseit raktároztam el azzal a képpel, amikor terítőket és egyéb holmikat varrt népművészeti boltoknak, mert ismerte a hímzés minden csínját-bínját, az öltéseket, a különböző tájegységek jellegzetes mintáit, színeit.

Még fiatal volt, amikor egyik lábát vonat kereke vágta le, térdig. Egy asszonyt segített le éppen a lépcsőről, és eközben elindult a szerelvény. Hosszas tortúra után műlábat kapott, megtanult élni vele, méghozzá derűvel élni. Munkát vállalt a keszthelyi Festetics-kastélyban, gyakran tartottam vele, hogy – miután cipőmre húztam a filcből készült papucsokat – milliószor megcsodáljam az ottani könyvtárat. Gyerekkorom egyik kedvenc helyszíne volt, imádtam azt a légkört, és büszke voltam nagyanyámra, hogy anyanyelvi szinten csevegett hollandul és németül.

A kastélyok ma is vonzanak, és kézügyességemet is kamatoztattam, hiszen évekig egyedi pulcsikat kötöttem, a viccelődés pedig lételemem.

Pótnagyszüleim – Babi és Papa – anyukámat nevelték. Nekik nem lehetett gyermekük, ezért tízéves korától magukhoz vették, ezzel segítve nagyanyámat, akinek egyedül kellett eltartani családját, és a kemény munka mellett is alig telt mindennapi betevőre.

Gyakran vendégeskedtem náluk, kényeztettek, mindent megkaptam, amit megálmodtam, de azt is megtanították, hogyan kezeljem az ajándékokat. Igazából nem ezt őrzöm leginkább emlékeimben, hanem a feledhetetlen kirándulásokat, Papa végtelen türelmét (melyre szüksége volt Babi harcias természete mellett), kacagtató vicceit, vidám kedélyét.

Babinak köszönhetem az olvasás szeretetét. Szenvedélyesen gyűjtötte az értékes könyveket, sorozatokat, rendelkezésemre bocsátotta ezeket a kincseket, és én örömmel merültem bele olyan regényekbe, amelyekhez máshol nem nagyon juthattam, talán azért sem, mert nem voltam elég idős hozzájuk. Könyvtárból biztos nem kölcsönözhettem volna korom miatt, mert szigorúan vették. Ott kezdődött el az irodalom iránti vonzódásom, faltam a könyveket, imádtam illatukat, éjt nappallá téve olvastam a világirodalom remekeit, még írásra is serkentettek ezek a „titkos” olvasmányok.

Már ők sem lehetnek fizikailag velem, mégis részemmé váltak.

Az Etalon. Legnagyobb csapás olyan embert elveszíteni, aki a másik felünk. Ezt alig lehet kiheverni, mert minden ünnep padlóra küld, hiába vannak segítő kezek, egyedül kell felállni, feldolgozni, átalakulni, elengedni, ugyanakkor magam mellett tartani. Pótolhatatlan.

Tizennégy éve létezem nélküle, mégis vele. Mindent megőriztem, ami az övé, glédában állnak a ruhái, és nem váltam meg hangszereitől sem, csak a Marshall erősítőtől, azt is megbántam, azóta is belesajdul a lelkem, ahányszor eszembe jut.

A modern technika lehetőséget nyújt, hogy felidézzem képét, mozdulatait, hangját, közös zenei felvételeket hallgathatok, így mindig velem marad.

Sokszor azon kapom magam, hogy vásárláskor neki is hagyok beleszólást, átgondolom, mit mondana, hogyan döntene, és általában „hallgatok szavára”. A lakásban nem engedek változtatásokat, ragaszkodom ahhoz a környezethez, melyet ketten alakítottunk ki, pedig jól tudom, szükség lenne átalakításra. Eddig sikerült elodáznom, kapok is érte bőven fejmosást.

Már nem azon sírok, hogy a valóságban nem lehet velem, annak örülök, ami volt: az együtt eltöltött időnek, a tartalmas, szép életnek, és a legfontosabbnak, ami a tárgyakon kívül megmaradt belőle: két csodás gyermekünk hordozza vonásait, tulajdonságait, szokásait, így Ő is velem maradt.

A Kortalan Konok. Így jellemeztem apukámat róla írt szonettemben. Kemény akaratú ember volt, határozott egyéniség, örök fiatal. A makacsságot tőle örököltem, ez a „csakazértis” tartott meg olyan helyzetekben, amikor mások felbuktak volna az akadályoknál. Szigorral nevelt, én ezt a szigort a magam javára fordítottam, kivettem belőle, ami építhet. Előfordul, hogy bizonyos történések jelentőségét nem azonnal, hanem csak később ismerjük fel, jelen esetben is így van ez.

A makacsság marad, mert kell a kitartás, hogy talpon maradhassak.

Sorolhatnék még fontos személyeket, akikkel sajnos már nem találkozhatok, de nem térhetek ki mindenkire, aki fizikailag ugyan nincs jelen, mégis részemmé vált belőlük valami maradandó. Ezeket elraktároztam, és mosollyal nyugtázom, amikor felidézek egy-egy kedves arcot.

Előbb-utóbb én is emlék leszek, valószínűleg mécseseket is kapok, ez az élet rendje.

Nem az számít, hogy hány gyertyát gyújtunk szeretteinkért, hanem az, hogy örökmécsesként világítanak bennünk, és mi sugározzuk fényüket.

Kép – Pinterest

Vangelis and John Anderson – So Long Ago, So Clear

Napvilág Íróklub  >>> itt