és kapkodok az őszi ég alatt,
időt nem ismerek, hát nagy merészen
az értelem kitör, de szívem is szakad,
hogy fájdalom minek, ha hív az Élet,
éji páraként teríti fátylát,
a színek összeérnek, és ha félek,
én a zöld mezőt tudom, s ha ködre vált át,
a csöndje úgy igéz, hogy értve súgom,
a lelked így zuhant belém vakon,
s nem adhatom hitem, ha bármi súly nyom,
és boldogabb lesz Tőled minden új napom,
de gyógyuljon az, ki végleg rászorul,
legyen derűje tiszta napra nap,
mert erre szültek, és így is alkonyul,
hát enyém az éj, és enyém a pirkadat...
csak sápadok, miként a nyár is sápad,
ha illatok suhannak és egek,
hiába ködgomoly, magamban látlak –
csillagba (s)írj reményt, de én is ott legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése