Boldog új évet!

Bort, búzát és békességet!
Onts magadból emberséget!
Legyen áldott minden napod,
Dőljön bőven gondolatod
Onnan, honnan szavak jönnek,
Gazdaggá tesz, mi sem könnyebb!

Úgy add át, hogy egy az élet,
Jóra építs minden szépet!

Én is vágyom, hát kívánom,
Váljon vérré mind, mi álom!
Ezt nyújtom át, bármily furcsa,
Tudom, nálad van a kulcsa.

Kép - Final Fantasy (Web)

Final Fantasy - Happy New Year (ABBA)

Napvilág Íróklub  >>> itt

A szabadságról

A szabadság nem feltétlenül jár a test fizikai elrugaszkodásával, annál előbbre való a lélek szabadsága, hiszen gúzsba kötött lélekkel képtelen az ember szárnyalásra.

A szabadságról nem elég beszélni, kebledre kell ölelni ahhoz, hogy elhidd igazát. 

A végtelen türelem nem terem szabadságot, de rózsát sem, s a rózsa, melynek nem érzed illatát, illúzió marad, mégis láthatatlan tüskéket burjánzik, melyek véresre sebzik rabságban vergődő lelkedet. 

A lélek szabadsága mindennél többet ér. Számold ki, és fizesd meg az árát, hogy szabadon szárnyalj! Ne másokért, magadért!

Azt mondtad, jövőre szabad leszel. Van még két napod. 😊

Kép - Web

The Best Of Smooth Jazz Guitar

Írunk – vallomás az irodalomról

Írunk. Elvonulok a másik sarokba, belemerülök a gondolataimba, mert akadnak, bármennyire azt mondtam neked pár perccel ezelőtt, hogy ma nem vagyok irodalmár kedvemben. Nem találom a helyem, amióta azt kaptam, hogy haszontalan dolgokról fecsegek, mert ugyan szépek a verseim, de a jelenlegi világhelyzetben nem erre kellene pocsékolnom az értékes szavakat, hanem csupa hasznos, közéleti eszmefuttatásra, véleménynyilvánításra, buzdításra vagy odamondogatásra. Elment a kedvem emiatt, hiszen egyetlen ilyen versem van és egy prózám, mely felháborodásom, hirtelen felindulásom eredményeként született. 

Belőlem inkább líra árad, ettől érzem jól magam. Nem titkolom, szeretek színes életet festeni mindazoknak, akiknek nem jutott, érzéseket, érzelmeket közvetíteni.

A papír mindent elbír, szabadon rendelkezem vele, nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy úgy vezessem a tollat, ahogy nekem tetszik. Nekem leginkább az tetszik, ha örömet szerezhetek másoknak, kiszáradt szemekből könnyeket csalhatok elő. Szeretem, amikor az olvasók úgy érzik, néhány pillanatig újra élnek. A visszajelzések ösztönöznek arra, hogy folytassam a megkezdett irányt, ne térjek le a kitaposott útról, közben szórjak színeket, illatokat, szólaltassak meg dallamokat, zenéljenek a verseim.

Emiatt is folyamodtam a kötött formákhoz, bár először nem volt tudatos, zenei elköteleződésem ösztönösen segített megtalálni a ritmusokat, melyek eleinte botladoztak itt-ott, azonban később harmonikus hangsorokká kezdtek alakulni. 

Nálam minden forma személyhez kötött. Amikor írok, arcokat látok magam előtt, gesztusokat, segítő intelmeket, útmutatást, soha nem egyedül, magányosan írok, gondolatban mindig fogja valaki a kezem, simogat, ösztönöz, vagy éppen megállít, amikor elvétem az ütemet, a rímeket, túl kacifántos kifejezéseket használok, vagy bonyolultan fejezem ki magam.

A szonett áll hozzám legközelebb – életem végéig kötődni fogok hozzá –, mert a költészet területén eddig a legmaradandóbb nyomot hagyta bennem. Ez egy csodálatos világ, ahova nem juthat el akárki. Kivételezett vagyok, hiszen tíz éve lépkedhetek egy gondosan elém terített bársonyszőnyegen, napról napra tudatosabban. Hatalmas szabadság uralkodik el rajtam – hiába kötnek szigorú szabályok –, amikor késztetést érzek, akadály nélkül áramlanak az érzések, valami megfoghatatlan varázslatba kerülök, ez irányítja a tollam, nem én. Az utóbbi időben szinte öntudatlanul születtek szonettjeim.

Két kedvencem – Shakespeare és Petrarca – képes volt olyan hatást gyakorolni rám, hogy beleszerettem a szonettbe és abba, amit képvisel. Számomra ennek a versformának szimbolikus jelentése is van, személyként gondolok rá, egészen közelről hallom a hangját, látom alakját, arcát, mimikáját, mozdulatait, még a gondolatait is. Olykor úgy éreztem, hogy a szonett viszontszeret, de mindig ott volt a „talán”, ami elbizonytalanított, majd új erőre kaptam, és akkor születtek a legmélyebb szonettjeim, amikor már csaknem lemondtam róla. Az irodalomban eddig ez a legszebb bejárt utam, vétek lenne letérni róla.

Mosolygok. Te a másik sarokban rendületlenül kopogsz a billentyűzeten. Nem kellene megzavarnom, de képtelen vagyok türtőztetni magam, kezembe veszem a mobilom, küldök neked egy jelentőségteljes szépmosolyt. A másik sarokból hallom a pittyenést, ám nem várom meg válaszod, inkább a hátad mögé settenkedek, átölellek, beleszuszogok a nyakadba, orrom hegyével cirógatlak. Egyáltalán nem ellenkezel, félbeszakítod a megkezdett mondatot, megfordulsz, és határozott mozdulattal az öledbe ültetsz. Semmi szóbeli kommunikáció, csak finom testbeszéd, szemvillanás, ajkaink önfeledt játéka, gyorsuló szívritmus, összefonódás. 

– Így nem lehet gondolkodni, boszorkány – súgod, ujjaiddal hajam babrálod, tovább élvezem csókod ízét, nem akarom abbahagyni.

– Nem hát, sipirceljünk írni! – s egy pimasz nyelvnyújtás után – nem kis erőfeszítés árán – kiszabadulok ölelésedből.

Ilyen elterelő hadmozdulat után nehéz visszatérni a betűk birodalmába, ám temérdek mondanivalóm van.

Kattog a fejemben az a fránya mondat, amely e vallomás megírására késztet. Hogy haszontalan lennék? Eddig sem volt önbizalmam, most adott egy pofont annak a kevésnek is jóakaróm.

Az irodalom valóban nem lehet öncélú, elsősorban mégis az. Úgy születik egy mű, hogy önmagunknak írjuk, bár általában van előttünk kitűzött cél, mégis később döntjük el, megmutatjuk-e nagyközönségnek. Számos alkotás lapul – nem csak nálam – fiók mélyére száműzve, némelyik hiába várja szabadulását. Talán unokáink valamikor rátalálnak, kikerekedett szemmel olvasgatják, majd eldöntik, hogy tűzre való, vagy érdemes megőrizni, esetleg nyilvánosságra hozni, ám addig ezek a féltve őrzött titkok meghúzódnak egy csöndes zugban, senki nem háborgatja őket.

Én nem vagyok elég bátor. Ha le mernék írni mindent, amit valójában gondolok, megdöbbentő lenyomatok születnének, ám még nem érzem magam kellőképpen érettnek ehhez, bár formálódom, egyre inkább felszabadít a nyílás öröme.

„Népet taníts, mint József Attila” – mondod, de először érzéseket kell tanítani, mert anélkül nem ember az ember, csupán gép, robot. Amíg nem éreznek, hiába tanítok nekik bármit, ám a következő harminc évbe belefér, hogy felnőjek a feladathoz, vagy elhagyjam az irodalmi színteret, és inkább a boszorkánykonyhában töltsem szabadidőmet. Az utóbbit nem tartom valószínűnek, hiszen nem vagyok megfutamodó típus, nem ijedek meg a kihívásoktól, de szükségem van támogatásra, és tőled mindezt megkapom. Ilyen háttér mellett el is dőlnek a továbbiak, hiszen szeretek írni; leginkább gondolkodtató írásokat, hogy ne legyen egyszerű a megfejtés, hanem dolgozzon meg vele az olvasó, élje át velem azokat az érzéseket, melyeket műveimben közvetítek. Színeket, gondolatokat, kimondott, kimondatlan szavakat, melyeket a sorokba és sorok közé írok, hogy aztán megelevenedjenek, utat találjanak, később felszínre törjenek. Egyfajta belső irodalmi nyelv, mely beszéd, írás nélkül is kommunikálható; gondolatátvitel és olyan közvetítési képesség, hogy át tudja venni a másik ember. Egyetlen és több is. Az egyetlennek más jelentéssel bírnak a szavak, egyedi módon fűzi gondolatai közé.

A szabad verselést is megkedveltem. Számos lehetőséget kínál önkifejezésre, közvetítésre. Már az első lépések megtétele után többletenergiához jutottam, mert élveztem, hogy más formában is képes vagyok kiteljesedni. Hamar észrevettem, hogy a kötött formák ismerete előnyt jelent ezeknél a verseknél; ritmusok kerülhetnek bele, melyek nem erőltetettek, szabadon áramlanak a sorokban, hiszen rutinból jönnek. Ez a felfedezés vitt közelebb a szabadversekhez, néha jólesik elkalandozni, kísérletezni. 

Különleges élmény a prózák világában is barangolni. Izgalmakkal teli ez a világ, bármi lehetséges, és vég nélkül lehet beszélni, senki nem állít meg, nem szól közbe, akadálytalanul telhetnek a sorok, olyan dolgokat is kimondhatok, melyeket egyébként képtelen lennék szavakba önteni. Az írás felszabadít, nyugodttá, elégedetté tesz, és valami végtelen harmónia uralkodik el rajtam, amikor – minden terhet ledobva – átengedem magam a billentyűzetnek, olyankor a hétköznapokat ünnepi hangulat járja át. Számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához.

Aki komolyan írásba kezd, végigjárja azt a lépcsőt, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy élvezhető művek szülessenek. Ehhez először meg kell ízlelni az alkotás örömét, s ha tetszik, fejlődni akarunk, mert az újabb sikerélményekhez vezet. 

Ennek első lépcsőfoka, hogy sok klasszikus irodalmat olvassunk és kortárs szerzőket is. Én gyerekkoromtól kezdve faltam a könyveket, mindig bele tudtam bújni valamelyik szereplő bőrébe, velük éreztem – örültem vagy szenvedtem –, és állandóan szerelmes voltam. Soha nem a királyok, úri fiúk vonzottak, mindig a szegények, az elesettek „élvezték kegyeimet”, szívesen megoldottam volna gondjaikat, hogy könnyebb legyen nekik, mert ettől jól éreztem magam. Olyan világokba csöppentem, ahol boldogan élnék, kamatoztathatnám problémamegoldó képességemet, ám gyakran fordult elő, hogy csalódtam, mert az olvasott történetek nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna látni az események folyását. Később sikerült ezen felülemelkednem, elfogadtam, hogy a regényekben nem én szövöm a cselekményt, valaki már megírta. Egy ilyen elmélkedés közben jutott eszembe, hogy nekem is kellene, akkor azt teszek, amit csak akarok, enyém az irányítás.

Gyermekkori körülményeim nem segítettek a fejlődésben, nem tudtam kihasználni az élet adta lehetőségeket, csak vágy maradt az írás, ám ha nagyon akarunk valamit, előbb-utóbb valósággá válik.

Mesékbe menekültem, olyankor eltűntek a felhők, csak a zárt világ maradt; bezárkóztam, magam mögött hagytam a külső zavaró ingereket, nem törődtem bántásokkal, kirekesztettem azokat, el is hittem, hogy nem léteznek.

Andersen meséin nőttem fel; mindegyik emlékezetes, több szereplőjével tudtam azonosulni. Egyik kedvencem a kis hableány története; én is olyan szerelmet akartam magamnak, és meghalni egyetlen boldog pillanatért.

Az élet másképp írja történeteit, bár még mindig hiszek a mesékben, a valóság azonban távol áll tőlük, néha olyan rút, hogy megrettenek tőle.

Ha mindent lejegyeztem volna, amit gondolok, számtalan prózai művem lenne, de nem tettem, inkább mások írásait elemezgettem, amíg nem kezdtél ösztönözni, hogy legyek merészebb. Nem egyszerű teljesíteni ezt a kérést, hiszen nem álnéven publikálok – nevemet és arcomat adom mindenhez, ami tőlem olvasható. Olykor pirulok, hogy miket gondolhatnak rólam az olvasók, emiatt nem merem megmutatni magam. Hiába „csak egy novella”, mindenki sejti, hogy „nyomokban” tartalmaz valóságos elemeket, azonosítanak egy-egy szereplővel, és ettől már előre megrémülök.

Összerezzenek, mert nagyon belemerültem az írásba, váratlanul a hátamon érzem érintésed. Rám teríted a kabátom, kézen fogsz, vezetsz az udvar felé. 

– Szellőztessük ki a fejünket, boszorkány, majd utána folytatjuk – mondod mosolyogva, és én engedelmesen követlek, mert elgémberedtek az ujjaim, szükségem van mozgásra, friss levegőre.

A táj csodálatos, az esti sötétben huncut hópelyhek járják libbenő táncukat, az utcai lámpa fényétől fehérből aranyszínbe öltöznek. Egyikük orrod hegyére telepedik, s még mielőtt lesimogatnám, el is tűnik bőröd melegén. Ez a kép felébreszti szonettes énemet, máris verssorok kelnek életre, majd lejegyzetelem, amikor újra a laptop előtt ülök. Most inkább engedem hatni a vérpezsdítő hideget, hozzád bújok melegedni, töltődöm rövid sétánk alatt. Valóban gyönyörű az élet, csak élni kell minden pillanatát, az apró varázslatokat, melyek most épp a széparcú télben kelletik magukat.

A séta veled és az idilli táj felerősíti bennem a lírát, érzem, nehéz lesz visszazökkennem, éppen emiatt írok ritkábban prózákat. Talán nincs bennem elég kitartás, vagy nem hiszem el, hogy lesz belőle valami.

Ezt is tanulnom kell. Picivel jobban hinni önmagamban. A bizonytalanság nem szül újabb műveket, jól tudom, hiszen többször előfordul, hogy analizálom magam. Gyakran akadok el egy témánál, s amíg ki nem bogozom a szálakat, nem tudok továbblépni. Most például a „haszontalan dolgokra pocsékolom a szavakat” foglalkoztat. Még az is meglehet, hogy van ebben a vádban igazság. 

Az írás mindenkor felelősséggel jár, egyáltalán nem mindegy, hogyan és mit fogalmaz meg, akit sokan olvasnak, hiszen egy-egy mű képes befolyásolni az emberek gondolkodásmódját, cselekedeteit. Lehet gyilkos tőr és orvosság, hatásos fegyver vagy hűsítő balzsam. Élénkít vagy nyugtat, cselekvésre késztet vagy megállít. Aki komolyan foglalkozik vele, hatalomhoz jut, ám ezzel a hatalommal megbocsáthatatlan bűn visszaélni.

Az írott szónak ereje van, mely maradandó, hiszen az olvasás bármikor ismételhető, akkor még nagyobb hatást gyakorol.

Mindig céltudatos voltam, olyan területen, ahol biztonsággal mozogtam, ám szeretem a kihívásokat, ez az élet minden színterére, így az irodalomra is vonatkozik. Mindig emeltem a lécen, soha nem álltam meg elégedettséggel, hátratett kézzel, hogy lám, már mindent elértem; nem, soha nem érünk fel legmagasabbra, mindig van feljebb. Nem elég, hogy van egy jól fogó tollunk, az írás minősége nem ezen múlik, sokkal inkább meghatározója, hogy mennyire vagyunk képesek kívülről látni magunkat, más szemével nézni műveinket, az olvasók szemszögéből is megközelíteni; érdemes figyelni a nálunk magasabb szinten álló költőkre, írókra, átgondolni megjegyzéseiket, tanácsaikat, hiszen ők elkötelezettjei az irodalomnak, nem ártani akarnak, hanem alázattal szolgálni. Nekünk is akarni kell a fejlődést, így egyre több élményhez juthatunk. Ezek a meghatározó élmények segítenek bennünket az egyre mélyebb, tudatosabb íráshoz. Engem ez vitt előre. Maximalista vagyok önmagammal és másokkal szemben is.

Azt hiszem, én arra születtem, hogy széppé tegyem az emberek életét, más szemnyitogatásra hivatott. Ez nem jelenti a líra elkerülését, hiányát, csak markánsabban vannak jelen a tudatot jó irányba befolyásoló gondolatok. 

Én nem tudok hitelesen nyitogatni, de hitelesen tudok szépre szeretni, ha akad olyan, aki befogadja ezt a képességemet.

Későn érő típus vagyok, a szemnyitogatást még gyakorolnom kell, hiszen van véleményem a világ folyásáról.

A szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba kerül. Hiszem, hogy nem haszontalan, amit művelek, hiszen műveim üzenete, hogy minden szakadékból van kiút. Így szolgál építésre az, amit a sorokba és sorok közé írok. 

Amíg komolyan veszi valaki a minőséget, az értékeket és embertársainak örömet szerez, addig nem haszontalanok a szavak.

Egyszer minden írásból emlék lesz. Vagy a fiók mélyén porosodnak, vagy nyilvánosság elé, könyvtárakba, könyvespolcokra kerülnek. Az idő dönti el sorsukat.

Azt mondtad, az ember az emlékeket őrzi, az életet éli, és való igaz, mennyire fontos, hogy ez a két ige megfelelő helyre kerüljön a szóösszetételben.

Az életet élni kell, hogy az irodalom is éljen.

Kép - Web

Brian Culbertson - Our love

Napvilág Íróklub >>>  itt

Karácsonyaim tükrében

Valami szépet szeretnék írni a karácsonyról, valami egyedit, hát megállok egy pillanatra. Ez az időszak alkalmas arra, hogy átgondoljam, mit jelentenek számomra az ünnepek.

Az első járó babámat, melyet ötévesen kaptam Babitól. Gyönyörű volt, maga a megvalósult álom, mert mi másra vágyott volna egy óvodás lányka, mint arra a pirospozsgás arcú, hosszú, szőke hajú szépségre, aki a karácsonyfa alatt várta egy masszív babakocsival, mellyel büszkén sétálgatott az utcákon. Később a sok tologatástól annyira zörgött, hogy az egész falu népe tudta, merre járok.
Babi a pótnagymamám volt, kapolcsi nagyanyám testvére. Ő nevelte anyukámat, mert neki nem adatott meg a gyermekáldás, és Eszti mamának keserves sors jutott, miután férje magára hagyta fiával és három lányával. Alkalmi munkákból élt, majd bányában dolgozott, alig jutott betevő falat a családnak.
Sok karácsonyt töltöttem Babinál, mindent megadott nekem, kényeztetett, de azért – végszükség esetén – fegyelmezett is, mivel meglehetősen életrevaló, eleven kislánynak bizonyultam.
A náluk töltött ünnepek különlegesek voltak. Papa állandóan viccelt.
– Már olyan nagy vagy, hogy leér a lábad a földre – mondta komolyan. Én ránéztem a lábamra, megállapítottam, hogy valószínűleg igazat szólt.
– Tudom, miért mondod, papa, de akkor sem eszem meg a sárgarépát! – feleseltem vele cserfesen.
Csupa öröm volt minden együtt töltött idő. Babi szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, ő tanított meg az olvasás szeretetére. Bújtam különleges köteteit, ott ismerkedtem meg Dumas műveivel és a világirodalom remekeivel, akkor kezdtem elmélyedni az olvasásban. Ez a legszebb ajándék, melyet tőle kaptam.

Kapolcsi nagyanyámnál is karácsonyoztam, olyankor összecsődültek az unokák, alig volt hely a csöppnyi vályogházban, egymás hegyén-hátán aludtunk, mégis jól megfértünk. Eszti mamánál bicskelekvárt nyalakodtunk (azóta sem ettem olyan finomat). Megszámoltuk, éppen negyven üveg sorakozott az ósdi ruhásszekrények tetején. Kocsonyát főzött, abban is verhetetlen volt, nálam a mai napig etalon, igyekszem nyomába érni, de lehetetlen.
Nagybátyám szalagos magnóján Szécsi Pál számokat játszott le, mi, gyerekek szájtátva csodáltuk a szerkezetet. Nem sok idő kellett, hogy megtanuljuk, és az énekessel együtt fújjuk a nótákat.
Szegénység volt, de szeretetgazdag környezet, nagyanyám mindenét odaadta a rászorulóknak, imádták az emberek.

Fenékpusztai karácsonyaim is meghitten teltek. Apai nagyszüleim éltek ott, a kastély melletti uradalmi épületben. Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem velük. Nagyanyám terítőket hímzett, néha bedobott egy poént, mert imádott viccelődni. Kántortanító nagyapám társasága viszont mindennél jobban vonzott, gyönyörűen énekelt. A cserépkályha mellé telepedett, s mivel még így is fázott, vastag pokrócba burkolta magát. Ölébe ültetett, és egy ciklámenszínű énekkönyvből különleges dalokat tanított nekem, már óvodás koromban bőséges dalgyűjteménnyel rendelkeztem. Amikor szünet után visszatértem az oviba, az óvónénik érdeklődve kérdezték, milyen új dalokat ismerek. Boldog büszkeséggel mutattam be nekik és társaimnak legújabb tudományomat.
Nem felejtem el nagyapám hangját. Szívemig hatolt, ma is élénken él bennem orgánuma és tanításainak tisztasága. Életem két legmeghatározóbb ajándéka tőle származik: a pedagógus hivatás és az éneklés öröme.

A karácsonyhoz fűződik első találkozásom a banánnal. Nevelőapám hozta valahonnan. Nagyon elégedett volt, hogy hozzá tudott jutni, mert akkoriban még nem lehetett kapni a boltokban. Rácsodálkoztam a fura szerzetre, előtte még nem láttam effélét. Beleharaptam, ám fintorogva forgattam a számban, majd hősiesen lenyeltem. Utána évekig rá se néztem banánra, mert egyáltalán nem ízlett ez az úri eledel, ám örültem, hogy nevelőapám mindent megtett azért, hogy valami különleges kerüljön asztalunkra. Nekem inkább volt fogamra való a szaloncukor, melyből bőségesen belakmároztam.

Felcseperedtem, apukám családjához költöztem, hirtelen három testvérem lett és egy nevelőanyám. Nem éltünk nagy lábon, de az ünnepek hagyományaihoz ragaszkodtunk.
Szenteste napján sétálni vittem kishúgomat, hogy addig a többiek fel tudják díszíteni a fát. Jókat derültem cserfes hugicámon, aki sajátos szókészletével szórakoztatott, amíg szétfagyva róttuk Ráckeve havas utcáit. Szerettem ezeket a sétákat, hozzátartoztak az ünnepi hangulathoz.
Mire hazaértünk, már – érdekes módon – ott járt Jézuska, megszólalt a hívogató csengő. Hagyományainkhoz tartozott, hogy karácsonyi dalokat énekeltünk. Apunak csodálatos basszus hangja volt.
A pompás karácsonyfa alatt rendben sorakoztak az ajándékok. Nem drága holmik, hanem praktikusak, személyre szabottak, szívhez szólók – emlékezetesek a mai napig.
Nevelőanyám kiváló ötletgazda, mindig eltalálta, minek örülnék leginkább. Így jutottam hozzá egy bokáig érő, gyönyörűséges piros frottír fürdőköntöshöz (melyet utána még csaknem két évtizedig hordtam, és sírva fakadtam, amikor tönkrement), vagy az ébresztőórához, hogy önállóan is fel tudjak kelni, ne késsek el a gimiből.
A fiúktól (így hívtuk öcséimet) is személyre szabott ajándékok vártak. Kedvencem egy díszes, kézzel készített notesz, sokáig nem írtam bele semmit, annyira tetszett. Azt sem felejtem el, hogy öcséim széles vigyorral, hátratett kézzel álltak elém, majd előkaptak egy kis dobozt, várták a hatást. Lett. Szájtátva bámultam, honnan szereztek be Signal fogkrémet, hiszen akkoriban ritkán lehetett hozzájutni, ráadásul nem volt olcsó mulatság, a külföldi termékeknek megkérték az árát, ám ők összedobták a zsebpénzükből.
Miért is volt különleges ajándék ez a fogkrém? Azért, mert a Signal zenekarban énekeltem, épp néhány hónapja kerültem az együttesbe, és bele voltam bolondulva a zenébe (akár most). A fogkrémet sem használtam, sokáig nem nyitottam ki, mert az ilyen rendkívüli értékeket őrizni szoktam, hiszen nem fogpaszta, hanem szeretet volt a tubusban.

Amikor saját családot alapítottam, megtartottam a jó szokásokat, férjem partnernek bizonyult ebben is. Kiegészítettük azokkal a hagyományokkal, amelyeket ő hozott magával. A hagyományok tisztelete hozzátartozott napjainkhoz.
Boldog családban éltünk, két gyermekünk cseperedett, minden karácsony meghitt hangulatban telt. Természetesen ekkor is történtek emlékezetes dolgok, főként a naiv gyermeki szemlélet velejárójaként. Megmaradt néhány „aranyköpés”, mosolyogva szemezgetek belőlük.
– Mit szeretnél kapni a szülinapodra? – kérdeztük november végén Esztertől, aki elkezdte sorolni kívánságait.
– Egy igazi vitorlás hajót – állt a lista végén. Kikerekedett a szemünk.
– Az kissé drága, nincs annyi pénzünk – válaszolta apukája.
– Nem baj, apa, akkor azt majd kérek a Jézuskától – nyugtatott meg bennünket kezével legyintve, mire mi alig tudtuk visszafogni kacagásunkat.
Vitorlás hajót a mai napig nem kapott, de bízom benne, hogy kárpótolta érte sok egyéb ajándék.
Egyik évben, amikor már éppen bontogattuk a csomagokat, kisfiam, Bence eltűnődve szólalt meg:
– Anya, képzeld, Pisti olyan rosszul viselkedett, hogy neki a szülei veszik az ajándékokat – egymásra néztünk, hasunkat fogtuk a nevetéstől. Ő értetlenül állt, de elterelte figyelmét a karácsonyi izgatottság.

A szeretet ünnepe bejárt rutin szerint telt. Ebéd után látogatást tettünk anyósomnál és apósomnál, egy-két órát beszélgetéssel töltöttünk. Sokat nevettünk szórakoztató történeteiken. Utána az én családomnál ünnepeltünk estig. Énekeltünk, csillagszórót gyújtottunk, együtt vacsoráztunk, játszottunk, aztán következett a mi saját, bensőséges karácsonyunk. Hazafelé jövet tettünk egy kört a településen, megnéztük a kivilágított fenyőfákat, aztán a lakásba lépve észleltük, hogy otthonunkba is megérkezett Jézuska.

Minden karácsonyra jó szívvel emlékezem, csak egyet radíroznék ki, ha tehetném, de nincs rá hatalmam – első karácsonyunk Tibi (a férj, apa és zenésztárs) nélkül. Mindhármunkat megrázta, hogy már nem lehet velünk, szinte szótlanul töltöttük az ünnepeket. Én annyira padlóra kerültem, hogy fel sem tudtam kelni, csak feküdtem napokig, még a gyerekeknek se sikerült kimozdítani ebből a tetszhalott állapotból. Gyötrelmes időszak volt, hangtalan karácsony, belül sírtam, mozdulatlanul. Úgy éreztem, bennem is meghalt valami.
Most is könnyezem, amikor írok erről. Valójában – minden kísérlet ellenére – a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni, ám az élet megy tovább. Már tizenhárom karácsony telt nélküle, és még talpon vagyok.
Talpon vagyok, mert szeretnek. Gyermekeim, a családom és sokan mások.
Akit szeretnek, soha nincs egyedül.

A régi karácsonyok – egytől egyig – maradandó emlékek, megőriztem belőlük mindent, ami fontos, ami erőt adhat, és most itt állok ünnepi díszbe öltözött szívvel, szeretteimre gondolok. Ma nem lehetünk együtt mindannyian, ezért küldök egy virtuális ölelést azoknak, akikkel személyesen nem találkozhatunk.
Az ünnepi időszak arra is való, hogy átgondoljuk az élet értelmét, melyben – bármennyire elcsépelt – legfontosabb a szeretet.

SZERETETTELJES, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!

Kép – Web

Sinéad O'Connor – Silent Night [Official Music Video] 

Napvilág Íróklub  >>> itt

Gyökerek

Állítólag mindenkinek joga van a vélemény kinyilvánítás szabadságához, elmondhatja sajátját még akkor is, ha süket fülekre talál.

Ez az irodalomra nem érvényes? Annak kell lennie ahhoz, hogy egy szerző mérlegelni tudja, jó irányba halad-e. 

Mi a jó irány? Amikor az alkotások színvonala eléri az írótól elvárható szintet, illetve a lécet mindig egy kicsivel magasabbra helyezi, hogy legyen mit átugorni. Ezt nevezik fejlődésnek.

Ha a szerző elégedetten hátradől néhányszavas tömjénezés hatására, az nem hoz eredményeket, mert nem ösztönöz, nem vezet sikerre, márpedig a siker és az egészséges versenyszellem szükséges a fejlődéshez. Ha nem kapunk őszinte véleményt, nem tudjuk meg, merre tartunk. Lehet léleksimogatásokat osztogatni, hogy jobb színben tűnjünk fel, ám ez nem visz sehova, járhatatlan út, a sötétség labirintusa. 

Ha szellem világítja meg a szövevényes ösvényt, csodákat fedezhetünk fel, rejtett szépségeket, melyeket elhomályosított szemmel nem láthatunk. Egy külső szemlélő rámutathat olyan dolgokra, melyek talán csak tudat alatt kerültek műveinkbe, mégis ott vannak, megbújnak a sorokban vagy a sorok között. Egy átlagos olvasó megismeri a tartalmat, egyetért, bólogat, dicsérget, tetszését fejezi ki (vagy nem), majd továbblép. 

Aki komolyabban foglalkozik irodalommal, ennél jóval mélyebbre ás. Az érzelmi hatásokon túl elvonatkoztat a mű írójától, tényekre alapozott, építő jellegű gondolatokat közvetít, egyéni szemszögből. Gyökereket kutat, melyekből később életképes hajtások sarjadhatnak. Ezt osztja meg kritika formájában. 

A kritika – egy igényes szerzőnek – a legértékesebb ajándék, hiszen abból látszik leginkább, hogy valaki részleteiben is foglalkozik versével, prózájával. 

Természetesen figyelembe kell venni, hogy ki mondja a véleményt vagy átfogó kritikát. Ha olyantól származik, aki maga egy épkézláb mondatot sem tud hibák nélkül megfogalmazni és leírni, kevésbé hiteles – akár dicsér, akár elmarasztal. Olykor előfordulnak rosszindulatú próbálkozások is, ezeken felül kell emelkedni. 

Az elhivatott író képes különbséget tenni, mérlegelni, majd beépíteni műveibe azokat a hasznos észrevételeket, amelyeket kap.
Hiszem, hogy lehetséges a szabad, szubjektív véleménynyilvánítás.
Legalább az irodalomban.

Kép - Pinterest

Napvilág Íróklub  >>> itt

Interjú, velem – ARTium Kulturális és Művészeti Magazin

Talán nem véletlen, hogy éppen ma jelent meg az ARTium Kulturális és Művészeti Magazin jóvoltából az az irodalmi pályámról szóló interjú, mely a napokban készült velem.

Ebben az interjúban minden építő elem megtalálható, ami eddigi utamat alakította, most is jellemzi, és a jövő felé mutat.

(Az „éppen ma” azt takarja, hogy pontosan két éve jelent meg Csillagokba írva című kötetem.) 

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik eddigi pályámon segítségemre voltak. A sok építő kritika és az olvasók szeretete nélkül mindez nem jöhetett volna létre.

Köszönöm Vincze Andrea Victória szerkesztőnek, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra! :)

Kivételes élmény ilyen összerendezetten látni magam. :)

Az interjú:

HORÁK ANDREA KANKALIN
költő, író

Az írásnak van egy elsajátítható része, amit mindenki képes lehet megtanulni, de valódi tehetség nélkül senkiből nem lesz író vagy költő. A tehetség viszont szorgalom nélkül nem tud igazán kibontakozni. Minél többet írunk, próbáljuk meghatározott és megszerkesztett szavakkal, mondatokkal kifejezni az érzéseinket, gondolatainkat, annál közelebb kerülünk az egészen egyszerű, kreatív írástól a valódi irodalmi alkotásokig. 

A szépirodalom át tudja vezetni az olvasót egy furcsa, csodákkal teli, misztikus világba, ahol végül megtalálhatja önmagát, a saját gondolatait, érzéseit, elképzeléseit, valaki más személyiségén keresztül kifejezve. Nagyon ismerős és mindenképpen idegen érzés egyszerre. 

Ilyenkor van az a furcsa érzése az embernek, hogy „mintha az én fejemből pattant volna ki, csak én sosem tudtam így megfogalmazni...” 

Az irodalom egyszerre ad valami újat és egyszerre tekint vissza a múltba. Nem felejti el a gyökereit, de keresi az új, még felfedezetlen lehetőségeket is. Történeteket mesél, irányít, útba igazít, vagy éppen figyelmeztet. Kitágítja a látóhatárt és megmutathatja a világot, ennek segítségével pedig képes érezni és gondolkodni tanítani, jellemet és személyiséget formálni egyszerre. Értékeket, normákat ad, szabályoz, vagy éppen perifériákat mutat, közelít és távolít. Nevel.

Horák Andrea Kankalin írásait régóta ismerem, és mindig lenyűgözött, ahogy látszólag lazán és egyszerűen összerakja a verseit, szóképeit, miközben mély és tömény érzéseket és gondolatokat közvetít olvasói felé.

Akár játékosan, akár kritikusan ír, mindig érzékelhető alkotásaiban a romantikus és asszociatív gondolkodás, az érzelmi mélységek és magasságok valódi megélése, a gondolati líra. Filozofikus és analizáló. Oda mutat szavaival, ahová a figyelmünket akarja fókuszálni. Kiemeli a sok feleslegesből a lényegeset. 

Mi pedig figyelünk rá. 

Önmagáról így ír:

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tiszta-szívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam – a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a „nyavalyás puszta” vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, ám hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Irodalmi berkekben leginkább Kankalinként ismernek. Szeretem ezt a nevet, tizenegy éve kísér, első interneten publikált versemből ered. Ezzel az írói névvel regisztráltam egy irodalmi oldalra, ahol most is aktív tevékenységet folytatok. Ez a virág a Bakony – gyermekkorom helyszínének – védett növénye, közel áll hozzám egyszerűsége és gyógyító hatása miatt.

A hétköznapokon gyógypedagógusként dolgozom, ezt hivatásomnak tekintem; bár az oktatásban zajló történések megmérgezték hitemet, mégis mindig új erővel tölt el, amikor érzem a diákok szeretetét, ragaszkodását. A gyógypedagógia területén belül autistákkal is foglalkozom, akik más emberré formáltak. Megtapasztaltam, majd megtanultam tőlük egyfajta fordított gondolkodást, melyet minden emberi kapcsolatban és kommunikációban igyekszem alkalmazni. Ez az irodalmi színterekre és az alkotás folyamatára is vonatkozik.

Az írással meglehetősen korán kerültem közelebbi kapcsolatba; már akkor grafomániás lettem, amikor megtanultam a betűket, de csak 2009-ben kezdtem komolyabban belemerülni.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására, ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek, állandó kisebbségi érzésem miatt. Útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, az éneklés mellett írni kezdtem.

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán találkoztam egy költővel, aki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Ezzel elkezdődött az az út, amelyen most járok.

Sok nevet említhetnék azok közül, akik fejlődésemben szerepet játszottak, ám Hepp Béla (aLéb) volt az, akinek legtöbbet köszönhetek. Tíz éve figyelt fel verseimre, ritmust talált bennük és lehetőséget, hogy a meglévő alapokból a kötött formák felé forduljak. Mindig számíthattam rá, időt és energiát szánt az elemzésekre. Amit jelenleg a szonettekről tudok, legnagyobbrészt tőle tanultam, hiszen rávezetett, hogy nem elég a szabályokat alkalmazni, a szonetteket érezni kell, így jelenhetnek meg bennük olyan lelki mélységek, melyek magukkal viszik, és bent tartják az olvasót. Ehhez olyan fortélyokat mondott el, melyeket szakirodalomból nem lehet elsajátítani, szinte betűkig, hangokig bontotta le műveimet, apró titkokat osztott meg velem a szonettek rejtelmeiről, amíg addig nem jutottam, hogy képes legyek egyedül is repülni.

Leginkább a versek birodalmában érzem jól magam, ezen belül a kötött formákat – elsősorban szonetteket – részesítem előnyben. Hiszem, hogy van helyük napjaink költészetében. Ez egy varázslatos világ; mire észbe kaptam, máris bűvkörébe kerültem. Jelenleg hatvan publikus szonett szerepel a műveim között.

Olykor novellákat is írok, amikor késztetést érzek, hogy bővebben fejtsek ki egy témát (most is van három befejezett), vagy levezetésként születik egy „Kicsordult”. Ebbe a gyűjtőfogalomba sorolom azokat a prózákat, amelyeket hirtelen felindulásból vetek papírra, hogy leeresszem a gőzt.

Az utóbbi időben kitérőt tettem a szabad versek felé; különleges utazás ez, és én szívesen kirándulok számomra ismeretlen területekre, mert vonzanak a kihívások. Arra is jó volt ez az elkanyarodás, hogy erősödjön, bizonyítást nyerjen bennem a kötött formák, szonettek iránti hűség.

Szeretek játszani ritmusokkal, a szabályok között felhőtlennek és szabadnak érzem magam.

Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát.

Leginkább a lírát kedvelem. Az emberi lélek rejtelmeiről szeretek írni, de van epikus versem Nándorfehérvárról, vagy társadalmat érintő műveim is. Az írás mindenkor felelősséggel jár, mert a szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba került.

A téma? Az utcán hever, ezt vallom. Nem keresem őket, megtalálnak engem.

Verseim üzenete mindenképpen az, hogy minden szakadékból létezik kiút. Leginkább nekem van szükségem az írásra, de nagy öröm számomra, ha megérintem az olvasók lelkét.

Az internet számos lehetőséget nyújt, így műveim több helyen olvashatók.

A Napvilág Íróklubot említem elsőként, hiszen 2009-ben ott kezdtem publikálni, hat éve szerkesztőként is segítem az oldal működését.

A Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál nagy kedvencem, 2011 óta vagyok aktív tagja. Sok versem kötődik oda. Azt hiszem, az első áttörést az hozta, hogy 2016-ban a Fullon tagja lettem egy Múzsaműhely elnevezésű kis csoportnak; próbatétel elé kerültem, hogy mennyire vagyok képes másokhoz igazodni, adott feladatokra koncentrálni, beleélni magam olyan helyzetekbe, amelyek első ránézésre gordiuszi csomónak tűnnek. Ezen kívül – amennyire szerény tudásomból telik – építő kritikákat megfogalmazni, saját látásmódommal olvasni, ötleteimmel kiegészíteni a megszületett műveket.

A Pieris/AMF irodalmi oldalon 2010 óta szerepelnek írásaim.

A Holnap Magazinnál két évvel ezelőtt regisztráltam.

A Facebook nyújtotta előnyök szélesebbre tárták előttem a publikálási lehetőségeket.

A Litera-Túra Művészeti Magazin weboldalán havonta, szintén két éve jelennek meg műveim.

2019-ben – ajánlással – az „A Hetedik” folyóirat szerzői közé kerültem. 

2020 tavaszán nagy megtiszteltetés ért, amikor felkértek, hogy csatlakozzak „Az Élő Magyar Líra Csarnoka” szerkesztői csapatához, melyet örömmel fogadtam el, hiszen ezzel a feladattal közelebb kerülhettem a kötött formák világához és a magyar nyelv életben tartásához.

A közelmúltban nyílt Háló Irodalmi Kávéház szerzői között is jelen vagyok, ezen kívül kiemelték néhány írásomat a Pesti költészet és a Pesti mesék oldalakon is.

A „Sumida folyó hídja Kulturális Magazin” három hónapja teszi közzé verseimet.

Több antológiában jelentek meg verseim, novelláim, mégis a legjelentősebb mérföldkőhöz 2018 végén érkeztem, amikor kezembe vehettem Csillagokba írva című kötetem, mely lezárt egy korszakot. Ez új lendületet adott, jelentősen nyitni kezdtem a külvilág felé.

2019 januárjától számos irodalmi pályázatra küldök műveket, amelyeken eddig eredményeket értem el. Könyvem megjelenését követően ezek a sikerek is éreztették velem, hogy jó irányba haladok, érdemes folytatnom megkezdett utamat. Természetesen mindez nem valósulhatott volna meg olvasóim szeretete, biztatása, hűsége nélkül. 

Az írás számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához. Hiszek a szavak gyógyító erejében.

Minden eddigi irodalmi tevékenységem megtalálható „Csillagokba írva” saját irodalmi blogomban.

Szerkesztette: Vincze Andrea Victória

Az interjúhoz választott versek:

Álomébredés >>> itt

Csak egyszer >>> itt

A köd mögött >>> itt

Gondűző szonett  >>> itt

Télidill  >>> itt

Fantáziálom  >>> itt

Íriszedben  >>> itt

Monogram  >>> itt

Interjú – ARTium  >>> itt

Horák Andrea Kankalin

Vincze Andrea Victória – Ariel

Sumida díj – "Nem akarok mást"

Jutalom a (hó)nap végén...

Másodszor kaptam ilyen szép oklevelet. Szeptember után november hónapban is a Sumida folyó hídja Kulturális Magazin öt legnépszerűbb alkotója között szerepeltem. 

Köszönöm a megjelenési lehetőséget, a kedves olvasóknak pedig azt, hogy ennyire szerették novemberi versemet. Ezen kívül köszönöm, hogy rendszeresen elkényeztetnek figyelmükkel.

Igyekszem minél színvonalasabb írásokkal meghálálni. :)

Sumida díjat kapott „bakancslistás” versemet én is nagyon szeretem:

Nem akarok mást  >>> itt

Eszterenter

1988. november 26-án 15:40-kor – huszonnégy óra vajúdás után – végre megérkeztél. Nagyon vártunk apával, ő három fiútestvér mellett lánygyermekre vágyott, így elmondhatatlan boldogságot éreztünk – azon túl, hogy Endreként is megtartottunk volna. :D
Aprócska portéka voltál, 2900 grammos, 48 centiméternyi csöppség, minden porcikád formás, kecses, az anyukák csodádra jártak a kórteremben, leginkább hosszú ujjaidat nézték tátott szájjal, melyet apától örököltél. Azt mondták, minden bizonnyal zongorista lesz belőled, ám a jóslatok nem váltak be (eddig). :D
Minden nap lestem, mikor tolnak ki a többi csecsemővel, hogy a karomban tarthassalak, megsimogassam pirinyó lábacskádat a pólya alatt, aztán meghallottam az ismerős „kocsizörgést” és egyetlen csecsemő éktelen sikítását. Szobatársaim szörnyülködtek, hogy szegény anyukának elege lesz, mert elviselhetetlen ez a cérnavékony hangocska, ahogy követeli a magáét. Megdöbbenve szembesültem a ténnyel, hogy te töltötted be sivításoddal az egész folyosót, ám amikor a kezembe vettelek, máris aludtál, mintha mi sem történt volna. Így ment ez minden etetés előtt, a nővérek jelzése szerint sokat sírtál, felverted a babákat is. Felkészítettek, hogy rengeteg problémám lesz veled, mert képtelen vagy nyugton maradni, elláttak tanácsokkal, hogy ne rémüljek meg, ha nem bírok veled. :D
Végre elérkezett a nap, hazahozhattunk. Reggel kilenckor jöttünk ki a kórházból; amint elindult az autó, álomba szenderültél, és már sötétedett, öt óra felé járt az idő, amikor elkezdtünk aggódni, mert még mindig nem ébredtél fel, békésen szuszogtál, gombócba kuporodva, ám megnyugodva tapasztaltuk, hogy semmi bajod.
Peregtek a napok, elkezdtél nyiladozni, izgatottan vártuk, hogy beszélni kezdj. Meglepetésként ért bennünket, hogy olaszos elemekkel indítottál, mint dapátó (lapát), gitáró (gitár), és igeként csak az „e” szerepelt szókincsedben „apa e” (apa elment), mindezt aranyos gesztikuláció kísérte, majd bővült egyedi szókészleted, mint „piliszkázok, sárgítok”, miközben egy bottal kapirgáltad pincénk agyagját. :D
Hamar kiderült, hogy imádod a zenét, már pelenkás korodban kedvencet választottál magadnak Freddie Mercury személyében. Megállapítottuk, hogy kiváló ízlésed van, a zenei kötődést örökölted, hiszen akkor is énekeltem, amikor a hasamban hordtalak, később pedig a Signal zenekar gyakorlásain nőttél fel és rendeztél spontán bulikat az utca gyerekeivel, sőt, megtanultad az összes számot, melyeket játszottunk. :D
Szófogadó, türelmes kislány voltál, spórolós, mert kedvenc játékod, a nejlonzacskó kiszorított minden drága holmit. Ja, és mindig elpakoltál magad után. :D
Teltek, múltak az évek, óvodába, majd iskolába kerültél, kitűnő bizonyítványokkal örvendeztettél meg bennünket.
Sajnos apa már nem lehetett velünk, amikor pályát választottál, de egészen biztos vagyok benne, hogy büszke rád. :)
Most az anya-gyermek-barátnői kapcsolat mellett kolléganők is vagyunk, és személyedben kiváló pedagógust ismerhettem meg, aki komolyan veszi hivatását – annyira, hogy olykor túl is lő a célon (arról nem beszélve, hogy harmadik diplomádat megszerezve lekörözted öcsédet és engem is). :D
Eszter, azt kívánom neked, hogy maradj ilyen csodálatos ember, küzdj céljaidért, de közben ne felejtsd el élvezni az élet örömeit, mert minden gyönyörű pillanat csak egyszer születik meg, mint ahogy te is. Semmit ne bánj, amit eddig tettél, hanem tanulj, épülj belőle, és találd meg azt az utat, melyen valóban boldogan, elégedetten járhatsz. :)

Boldog szülinapot, Királylány, még sokat! 💓

Ja, még valami fontos. Ne feledd: "vesszők helyett néha pontot kell tenni"! 😊 

Cseperedés

Soulwave - Kalador

Napvilág Íróklub  >>> itt

Fullextra Kirakatban

2011 óta vagyok a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál tagja, de úgy érzem, igazi FULLOS csak 2016 januárjától lettem, amikor estelente (Nyolcas József) javaslatára bekerültem egy kis csapatba, melynek tagjaival – kikapcsolódásként – azóta is közösen verselgetünk. Azt hiszem, ez hozta az első áttörést, hiszen próbatétel elé kerültem, hogy mennyire vagyok képes másokhoz igazodni, adott feladatokra koncentrálni, beleélni magam olyan helyzetekbe, amelyek első ránézésre gordiuszi csomónak tűnnek. Ezen kívül – amennyire szerény tudásomból telik – építő kritikákat megfogalmazni, saját látásmódommal olvasni, ötleteimmel kiegészíteni a megszületett műveket. Azóta majdnem öt év telt el, és még mindig „játszunk”, bár nagyon megviselt, hogy Józsi már nem lehet velünk. Kritikái sokat segítettek haladásomban, a mai napig az ő szemével is átnézem késznek tűnő verseimet. Hiszem, és igyekszem bizonyítani, hogy jól döntött, amikor meghívott a műhelybe.

Irodalmi fejlődésemben kiemelem aLéb szerepét, akitől legtöbbet tanultam a versekről; főleg a szonettek terén megtett utamat határozta meg a sok építő vélemény, melyeket az elmúlt tíz évben kaptam tőle. 

Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy két antológia lektorálásában is részt vehettem, ez a belém vetett bizalom erősítette a „FULL”-hoz való kötődésemet. 

Elfoglaltságaim, egészségügyi problémák és némi kisebbségi érzés miatt csak több év eltelte után vettem részt találkozón, ám ezt a legszebb emlékeim közé tettem; bizonyosságot szereztem arról, hogy nagyszerű társaságban vagyok. Feledhetetlen élmény volt, hogy fizikai valót öltöttek azok a kedves alkotótársak, akikkel ezen a netes felületen ismeretségbe, sőt, néhányukkal barátságba kerültem. 

Ehhez a helyhez fűződik Csillagokba írva című kötetem is, melynek létrejöttében Máté Laci (winner), Fazekas Miki (mickey48) és Hepp Béla (aLéb) voltak segítségemre.

Néhány szó az írásról: már akkor grafomániás lettem, amikor megtanultam a betűket, de csak 2009-ben merültem bele komolyabban; kezdetben csak a Napvilág Íróklubon publikáltam. 

Leginkább a versek birodalmában érzem jól magam, ezen belül a kötött formákat – elsősorban szonetteket – részesítem előnyben. Hiszem, hogy van helyük napjaink költészetében. Ez egy varázslatos világ; mire észbe kaptam, máris bűvkörébe kerültem. 

Az utóbbi időben kitérőt tettem a szabad versek felé; különleges utazás ez, és én szívesen kirándulok számomra ismeretlen területekre, mert vonzanak a kihívások. Arra is jó volt ez az elkanyarodás, hogy erősödjön, bizonyítást nyerjen bennem a kötött formák, szonettek iránti hűség. 

Szeretek játszani ritmusokkal, a szabályok között felhőtlennek és szabadnak érzem magam. 

Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. 

Az írás számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához. 

Hiszek a szavak gyógyító erejében. 

A Kirakatot nem volt egyszerű berendeznem, nehezen döntöttem, végül olyan verseimből állítottam össze, amelyek – valamilyen szempontból – meghatározták jelenlegi irodalmi pályámat, azóta is kísérnek, és a jövő felé mutatnak. 

Köszönöm mindazok fáradozását, akik sokat tesznek ezért a barátságos portálért és köszönöm, hogy tagja lehetek ennek a – számomra irodalmi otthont jelentő – közösségnek. Végül, de nem utolsósorban megköszönöm a kedves olvasóknak a sok szeretetet, melyet tőlük kaptam és kapok.

Kilenc évem a Fullextrán  >>> itt

Álomébredés  >>> itt

Csak egyszer  >>> itt

Gondűző szonett  >>> itt

Télidill  >>> itt

Fantáziálom  >>> itt

Nincs évszak, csak fétis...  >>> itt

Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál

Fekete

Vágyak
gurulnak szerteszéjjel,

fekete gyöngysorról, kopott szemek –

nyögő hajnalon fekete álmok,

nyűgös nappalok, fekete árnyak,

zokogó fekete sírkereszt;

bánatkövektől fekete tegnap,

kristályhangokat temető holnap,

halott remények fekete völgyben,

alélt virág 

az élet vizében

ontja a fekete szirmokat.

 

Fekete lélekből fekete kétség,

fekete valóság, éji sötétség,

fekete
gondok, fekete mámor,

fekete
ébredés fekete mából –

fekete-fekete 

reménység.

Kép – Web

Black Flowers

Napvilág Íróklub  >>> itt

A köd mögött

Sikít az őszi szél kopott vonója,
avarra sírja bánatát az Isten –
esőt szitál, s megannyi könnye volna,
hogy enyhet árva koldusokra hintsen,

de jő a tél, szakadt ruhákra dermed,
szegények álmait fagyasztja dalba,
sehol kenyér, meleg, hiába tervek,
vacognak éhesen –, kevés hatalma;

tavaszra testük is soványra sorvad,
erő alig marad, szemernyi élet,
a nyár se hoz vigaszt, talán fasor, pad –
gyalázatos, hogy ennyi sors enyészhet; 

az ősz üzent, s a szívbe költözött,
találd meg őket ott, a köd mögött.

Kép – Web

Hobo és Ghymes – Koldusok

Ez a szonett egy feladatra született, a FullExtra Irodalmi és Művészeti Portálon írtam, ahol rendszeresen "játszunk" egy jó csapattal.

Feladat: mély hangulatú shakespeare-i szonett. Szerepeljen benne a négy évszak – ősz, tél, tavasz, nyár sorrendet tartva, a záró két sorban ismét jelenjen meg az ősz, és ezek a sorok (lehetőleg) tíz szótagosak legyenek. A megadott szavakat szabad toldalékolni.

A ritmust nem kötelező, csak ajánlott tiszta jambikusra írni.

Napvilág Íróklub  >>> itt

Sid Clever kapitánynak, a fedélzetre

2016-ban találkoztam először Sid Clever (Fekete Zsolt) írásaival a Napvilág Íróklubon, ahol szerkesztő vagyok. Május vége felé járt az idő, amikor engedélyeztem az egyik novelláját; emlékszem, holtfáradt voltam, de – végső erőtartalékomat összeszedve – hagytam nyomot alatta, jeleztem neki, hogy kivívta tiszteletemet (később megkérdőjeleztem magamban, mert egyetlen betűvel sem reagált). Ezt követően jó ideig csak a háttérből figyeltem, aztán feladtam elveimet (nem szólok azokhoz, akik nem jeleznek vissza), mivel élmény volt minden műve. Kapott egy ejnye-bejnyét a választalanság miatt (bombabiztos alibivel mentette ki magát), építő kritikát a felmerült hibák orvoslására (ebből nem kért, mondván, „fakultatív”). 

Közölte velem, idézem: „Már régebben „olvastam” a verseidet, de nem az én világom.” – nem baj, gondoltam, attól én juszt is olvaslak téged. 

Akkor még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy a Napvilág Íróklub csendes szigetén az „Ördög krónikásával” terelt össze a sors, de mint tudjuk, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Éppen ezért eszemben sincs meglepődni ezen a váratlan fordulaton. 

Meglehetősen vesztes pozícióból indultam (más hanyatt-homlok menekült volna), hiszen – mint említettem – a szigorú hajóskapitány helyből eligazított, és finoman (valószínűleg nem akart kíméletlenül beletaposni lírai lelkembe) a hajófenékre küldött. 

Innen kellett felkapaszkodnom, hogy szétnézzek a morajló tengeren, mely ugyan tajtékot vetett, ám én mégis beleugrottam a mély vízbe, bátran úsztam tovább – mindaddig, amíg a tengertől a vadvizekig jutottam, utána pedig vissza a tengerhez. Minél jobban megismertem ezt a nem mindennapi „hajóséletet”, annál inkább körvonalazódott a különc figura, aki mindennek és mindenkinek fricskát mutatva ontja magából a szavakat, hogy novellákká sokasodjanak. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy elvonási tüneteim vannak, amikor valamelyik történetében nem hallom sörösdobozok szisszenését (ez az egyik védjegye), vagy nem érzek cigifüstöt (ez a másik). 

Négy év alatt azokkal az írásaival találkoztam, amelyeket az íróklubon publikált, majd amikor a világhálón is egymásra akadtunk, kötetet cseréltünk. Elárulom, nem az én ötletem volt, hiszen a történtek után még álmomban se mertem volna említeni, hogy szonetteket olvasson. Alig hittem el, hogy ő kért erre, csak pislogtam, meg is kérdeztem tőle, biztos-e, hogy romantikus verseket akar a könyvespolcára. Mivel megerősített, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az „Ördög krónikása” nem is annyira félelmetes (nekem), bizony, okozhat meglepetéseket. Jó, tudom, továbbra sem lesz kiemelt helyen nála a líra, de azért mégis nagy dolog, hogy az én verseimet elolvasta, és nem vetette a kénköves pokol fenekére, hogy mindent elemésztő lángoktól semmisüljenek meg. 

Bármennyire különböző stílusban írunk, sok hasonlóság van bennünk. Például meglepődve tapasztaltam, hogy – szinte megszólalásig – ugyanolyan a gyűrűje, mint az enyém, csak én (természetesen szabálykövetően) a gyűrűsujjamon hordom (ez csak egy érdekesség, melyet nemrég fedeztem fel).

Minden nap lestem a postást, meg is érkezett a csomag, benne egy fekete és egy fehér könyvvel. 

A feketében Feketelevest „főztek” fivérével (Ted Clever is nagyon jól ír, van is kedvencem tőle, a „Leila”). 

A Feketeleveshez sör dukál, cigi, olykor vér folyik, fegyverek dörrennek, mégis élve úsztam meg és józan is maradtam, mire a fejezetek végére értem. Mondhatom, kivételes élmény volt összegyűjtve olvasni azokat a műveket, melyekből ismertem már néhányat (fent említett okok miatt), és van benne olyan történet is, amelyik elér az ember szívéig, jól megfacsargatja (mert az „Ördög krónikása” ilyen kunsztokra is képes). 

A „fehér könyv” – Ezek a pesti népek – előszavában találtam egy kiemelten fontos gondolatot: „mert a jövőhöz múlt is kell”. 

Én kiegészítem: az „ellopott múlthoz” kijár egy megtalált jelen és jövő. 

Ez a kötet érdekes hatást váltott ki belőlem. Egyrészt örültem, hogy nem tartozom a pesti népek közé (bár néhány fricskát simán magamra vehetek), másrészt belecsöppentem egy olyan világba, amelynek én is tagja vagyok, kicsit el is szégyelltem magam, amikor azonosságokat fedeztem fel. Nyilván, akikről szólnak ezek a történetek, nem díjazzák (legalábbis először), ám el kell gondolkodni az értékrenden, mert nagyon nincs jól, amiket manapság tapasztalunk.
Tükröt tartanak az írások, ha valaki tüzetesen belenéz, van esélye javulásra. (A következő mondatot ugord át, Zsolt!) A „tükrös” novellák mellett olyanok is helyet kaptak, amelyek mélyen megérintettek, amolyan „szem nem marad szárazon” novellák. 

Vitathatatlan erénye mindegyik műnek a kendőzetlen őszinteség, melyet rendkívül fontosnak tartok.

Sid Clever (Zsolt), szeretettel gratulálok a kötetekhez! Mindháromhoz, mert néhány nap múlva könyvespolcomra kerül a „Szigetfestő” is. 

Azt kívánom neked, hogy leld örömöd a megtalált jelenben és az előtted álló jövőben, jusson el minél több olvasóhoz tükröd és üzeneted!

Végül valami lényeges… 

Válaszom a „Feketeleves” első lapjára írt kérdésedre: igen. Már a kötetek olvasása előtt is pontosan tudtam. :) 

Sid Clever – Fekete Zsolt

Napvilág Íróklub  >>> itt

Kristályomhoz, szabadon

Ideje nagytakarítást tartanom. 

Képzeletbeli polcom felé fordulok – 

látszólag hatalmas káosz, 

mégis rendben áll minden hasznos 

és minden haszontalan – 

szemmagasságban sorakoznak 

a tévedések, 

már rég 

meg kellett volna szabadulnom tőlük, 

ám a szokás hatalma 

erősebbnek bizonyult nálam – 

mostanáig. 

Van itt minden – 

átverés, 

tudatmódosító hazug ígéret, 

cselszövés, 

megaláztatás, 

hamiskártyás szellemek, 

gyűrött papírlapok, 

megkezdett versek, novellák – 

tűzre dobom őket, 

a szavak jóval többre érdemesek. 

Csak igazat szólhatok, 

minden más bűn, és az élet megfizet. 

Mindenkinek. 

Mondhatnám, hogy inkább a halál, 

de még élni vágyom, 

nem állok szóba vele gondolatban sem –  

számára megközelíthetetlen vagyok. 

Pattog a tűz, 

a középső polc már üres. 

Az alsóra száműzöm, 

amiért majd valamikor le kell hajolnom, 

ám nem most teszem, inkább felfelé nézek – 

nem, nem az égre, 

nem oda tettelek, 

csak a legmagasabb polcra, 

eddig nem érhettem fel hozzád – 

régen kerültél oda, s biztos helyed volt, 

biztonságos, 

még önmagamtól is óvtalak – 

nem érintettelek, 

pedig 

egyre gyakrabban éreztem késztetést, 

hogy lesimítsam a rád rakódott port, 

melyet az idő 

és a gonosz világ hintettek fényedre, 

de féltem hozzád érni, 

nehogy összetörj, 

csak szavakkal simogattalak 

(alig merem felemelni a fejem, 

hogy rád nevessek). 

Hozom a létrát, 

felkapaszkodom hozzád, 

csillogóvá tisztítalak ujjaimmal, 

most hús-vér emberré leszel. 

Belekortyolok a sörödbe, 

elszívunk egy cigit, 

füstkarikákban száll 

gondolat gondolathoz, 

vállunk összesimul, 

gondtalanul lógázzuk lábunk, 

mosolyunk találkozik. 

Arcom ezüst hajadba fúrom – 

illik hozzád az ezüst. 

Megérkeztem.

Kép - web

Fábián Juli & Zoohacker – Liberation

Napvilág Íróklub  >>> itt

Szonettszerelem

Első szonettem születésnapjára...

Egyszer volt, hol nem volt… így kezdődött, akár egy mese, és ugyanilyen mesésen folytatódott.

Ma ünnep van, első szonettem tizedik születésnapja. Kevés a szó, hogy elmondjam, amit érzek.

Visszaforgattam az idő kerekét, újra bejártam az utat, melyen az elmúlt tíz év alatt lépkedtem. Ezt a csodálatos utazást nem egyedül tettem meg, valaki a kezdetektől mellettem állt: Hepp Béla – költő –, akivel aLéb néven is találkozhatnak a szép verseket kedvelő olvasók.

Amit jelenleg a szonettekről tudok, legnagyobbrészt tőle tanultam, hiszen rávezetett, hogy nem elég a szabályokat alkalmazni, a szonetteket érezni kell, így jelenhetnek meg bennük olyan lelki mélységek, melyek  magukkal viszik, és bent tartják az olvasót. Ehhez számtalan fortélyt mondott el, szinte betűkig, hangokig bontotta le műveimet, apró titkokat osztott meg velem a szonettek rejtelmeiről, amíg addig nem jutottam, hogy képes legyek egyedül is repülni.

Első szonettem születése is hozzá kötődik. Láncverset kezdeményeztem Rejtegetem dalod címmel a Napvilág Íróklubon, többen csatlakoztak, e közös versfolyamból vettem ki saját részemet, összeraktam belőle egy próbálkozást. Megmutattam aLébnak, aki – első szakaszomat finomra hangolva és felhasználva – szintén saját gondolataiból írt egy szonettet. Valójában akkor éreztem át először igazán, mitől szólal meg; nagy hatást gyakorolt rám, mely ma is visszhangzik bennem. Még aznap megszületett az enyém is. Szinte biztos voltam benne, hogy ebből örök szonettszerelem lesz, és az elmúlt tíz év igazolja ezt a sugallatot. Örök.

Most pedig megosztom veletek a két szonettet, kedves olvasók.

Hepp Béla (aLéb): A Dalrejtőhöz...

Lombok sóhajába rejtem el dalod
álmodón a léha holdfonat mögött
szálló szirmain a fátyol dalra fönt
akkordot remeg, de lent a húr halott.

Éjsötét a csend, s én mégis itt vagyok,
itt a fájó béke vasba öltözött,
megtalál, így falja fel a lusta köd
énekem, és fáj, hogy már nem hallhatod.

Csitt kicsit... a dal nem hal a szívben el,
ott van minden lusta dobbanás alatt,
átkarolni hív, visszhangra ráfelel,

új életre száll, repül a gondolat,
szinte látom is, ahogy megérkezel...
Itt vagyok, ha jössz. Takar a holdfonat...

2010. október 13. Kankaliné a gondolat, az első versszak és az érdem, hogy ez a szonett megszülethetett. :-)

Horák Andrea Kankalin: A Dalnokhoz...

Lombok sóhajába rejtem el dalod
álmodón, a léha holdfonat mögött.
Szálló szirmain a fátyol dalra fönt
akkordot remeg, de lent a húr halott.

Tántorít a csend, eldúdolom, hagyod.
Éjbe tűnik éjem, mélyre költözött.
Zengi dallam-ír, csitítja száz öröm,
lélekből mereng egy rejtett szólamon.

Szél röpíti így a kósza dallam-árt,
rétek bársonyán vidítva jár a fény,
létem káoszát a húr sem érti már,

sírja énekem, de méz az ébredés.
Gitár zengi fönt a néma látomást;
csitt kicsit... a hold melódiát zenél.

2010. október 13. Az első szonettem, ami aLéb nélkül nem jött volna létre, bár itt-ott talán sántikál. Köszönöm, aLéb Tanár Úr! :)

*

2020. október 13. Tíz év elteltével is él a szerelem, most is szonettet írok, a hatvanadikat. Vannak dolgok, melyek soha nem múlnak el, nem fog rajtuk sem ármány, sem idő.

Köszönöm a törődést és a szárnyakat, aLéb! :)

A Dalrejtőhöz... - Napvilág Íróklub  >>> itt

A Dalnokhoz... - Napvilág Íróklub  >>> itt

Kép - Pinterest

Moonlight Serenade - Frank Sinatra (2008 Remastered)

Napvilág Íróklub >>>  itt

SzerteLenke

Fergeteges mese lesz ez –
Debrecenben kerekedett,
kerekebbet te sem festesz,
ne restelkedj, nevetheted!

Meglett ember Hetyke Endre,
termetesre cseperedve;
fess menyecske Kecses Lenke,
este leste szemmeresztve.

Reggel Endre felkereste,
egy nyeregben terpeszkedve;
szerelemre lenne kedve,
belerengett Lenke lelke.

Lenke, Lenke, esztelenke,
kell neked e nyeszlett gebe?
Endre nem egy nemes herceg!

Erre Lenke elkergette.

Kép - Pinterest

Vers-játék egy jó csapattal a Fullextra irodalmi portálon.

Feladat: humoros hangvételű eszperente vers, legyen benne város és személynév.

Forma: felező 8-as, négy szakaszban.

Neoton Família - Don Quijote

Napvilág Íróklub  >>> itt

Kicsordult

"Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli, az nem fog sírásra késztetni." (Gabriel Garcia Marquez)

 

Korán volt, alhatott volna még, de minek, ha éjjel is álmatlanul vergődött, most végképp nincs szüksége rá, erre a kis időre fölösleges. Kiszédelgett a konyhába, életkedve nullával volt egyenlő, vagy inkább erősen mínusz felé tartott. Reménytelen bambasággal bámult maga elé, szeme előtt szürke ködben úszott a tűzhely, a csempe, az Isten kegyetlenül haragudott, félelmetesen dübörgő hangjával adta tudtára, mellé vakító villámokat szórt a feldolgozóasztalra. Valamikor rettegett a vihartól, most egykedvűen vette tudomásul, nem érdekelte, ami körülötte zajlik. Már semmi nem érdekelte.

Görcsösen markolta meg a keze ügyében heverő nagykést, démoni kacajjal simította végig reszkető ujjaival a fémhideg svédacélt, most mindent eldönthet, az igazság Odaát van, nem itt.

Még hogy őszinteség? Ő az volt. Vesztére. Csak hazugság van, átverés, haszonlesés, intrikák, romlottság, káosz, közöny, bizonytalanság; mocsoktól szennyes világ, a bizalom elcsépelt szó, csak úgy közhelyként, foghegyről, rutinból kivágva. Jó szlogen, pfff! Soha többé nem bízhat senkiben. SENKIBEN! Nem kell ez neki, már nem, elege volt, kicsordult a pohár. Egy hirtelen mozdulattal félre is söpörte, a járólapon landolt, a víz szétfröccsent belőle, mindent beterített, az üveg millió kis szilánkra robbant, néhány a lábszárába fúródott, egykedvűen vette tudomásul, hogy a tolakodó vér végigcsorog meztelen bőrén. A penge kísérteties villogással szikrázott, kínálgatta magát; engedj közelebb, na, engedj, mire vársz?, legalább nem hazudott, ezt díjazta. Nem is akart ellenállni, engedett a csábításnak. Csuklója felé pillantott, kidomborodott erei vészesen lüktettek, melléjük karcolt egy vonalkányi jelet. Nem fájt, érzéketlen volt, akár egy megfáradt szikla, mely most készül kőtörmelékké és porrá semmisülni. Közben jég verte el az ablakot, csak úgy pattogott előtte az üvegtáblán, a tetőcserép irgalmatlanul zúgott, vagy a füle, nem tudta. Még egy vágás, közelebb a célponthoz. A kiserkent sűrű, sötétpiros vér láttán lassú táncba kezdett benne a halálvágy, delejesen ropta, beleszédült, szinte ájulásig. A szél kíméletlenül pusztított, hirtelen csattanással az ablaknak küldött egy letépett bádogot, erre hátrahőkölt. Minden mérgét, dühét beletéve a mozdulatba, földhöz vágta a csábító kést, mely letarolta az útjába kerülő agyagcserép ártatlan gyompálmáját, ugrált, pörgött, forgott, majd megállt a radiátor alatt.

A halál tébolyult tánca végéhez közeledett, az élet keringője kipenderítette a parkettről. Szinte öntudatlanul szédelgett a fürdőbe, a falitükör könyörögve kérlelte, nézzen rá.
Felemelte elgyötört arcát, szemben találta magát az igazsággal. Te szerencsétlen hülye! Miért? Kiért? Ezért? A semmiért? Szedd össze a maradék józan eszed!, és mint egy jótékony feloldás, zuhatagként szabadult el a hetek óta béklyóban tartott könnypatak.

2020. február 11.

Kép: web

Dark Dramatic &

Suspenseful Film Score Instrumental Music – Vyapada

Napvilág Íróklub  >>> itt