de langy kezed deríti most a ráncom
és elsimul, hogy többé nem találom;
ám a tél nyomul, gonosz s ledöntve hagy;
varázsra nem hiszek és feszít a gond,
de én igézlek, s igém imámba zár;
s a jégcsapok zenélnek... olcsó bazár,
elgyötört virágra ontja szólamod;
s amint szitál a hó elernyedek, hogy
holnapomba véssek ártatlan jelent,
elírt jövőmbe ősi dalt, csak nehogy
oldja félelem mi gyomron üt jelet
majd, ha tárt szemed előtt erőm kifogy,
ajkad ajkamra tér; ne félj... nem lehet.