és várhat az óceán, zord sivatag,
mert csábít a bércek végtelen orma,
s a szirteken megbúvó titkos patak.
Óhajt az Öreg Tölgy dús koronája,
a kéjes sóhajú zöld tölgyfalevél,
sok parányi fűszál - ezer kis emlék -,
apró titkokat rejt az ős-meredély.
Kankalin illata vágyakat ébreszt,
galagonya táncol a domboldalon,
hol gomba kukucskál az erdők mélyén,
s a gyöngyvirág mámora kél avaron.
Ciripel a cincér, rezzen a bükkös,
élni igéznek a sziréni dalok,
duruzsol a forrás és gyöngy zenéjét
hallom a pusztán, mikor dúdolgatok.
Most őzike villan, szökken a teste,
majd reccsen az ág is, és pattan a gally.
Rám simul immár a végtelen este,
pillám uralja, míg a leple takar.
Illan az emlék egy éji varázzsal,
mert az álomkép vele tovasuhan.
Ha tűnik az ábránd, mit hoz az élet?
Én látom a tükröt, és benne magam.
2009. 09. 19.
Eplény, a Világ Közepe