Szakadt a ritmus, de igéznek képek,
velem gördül a gondolatfonal feléd.
Bentről azok a lángok kint is szépek,
megmaradnak mind, bár te alig sejtenéd,
a tölgyfa életét miért daloltam,
s hogy eldúdoltam már a legtöbb szólamot,
halomba gyűrtem neked egyszervoltam,
meg azt is, mi általad lettem és vagyok.
Lassú ébredés ez, derengőn dúló vad vihar,
belém lopózott már rég, édes észrevétlenül.
Csaknem gyors halál lett az éden, s belátom, bizarr,
ha egyszer árnyra fény, aztán a fényre árny kerül.
Egy zene zár belém, éppen hallgatom.
Nem engedlek magamból tékozlás miatt.
Még gyógyulnom kell, de nincs oly hatalom,
mely felülír téged, s életemből kihagy.
A szikrák ringó ritmusra cikáznak,
pillényi tört ütem minden csillanásuk,
sziporka örök nemlétük hiányt ad,
mert a csillagokkal szőtték át az álmunk.
Szivárvány fonalból szőttek dolgos kezek.
Aranybrokát lett a mű, csodámra jártak.
Siklottak rajtam a kíváncsi tekintetek,
mikor szép szoknyába varrtak a bátrak,
és én lenéztem önmagamra, sótlanul.
Értékeim kutattam. Szerény mivoltom
csak félve álmodta tovább, hogy egy bókba hull,
ha királylány zugába írt a sorsom.
Így jött előkelő szövetre szép ruhán
jel grófoktól, báróktól és a hercegtől,
de aztán elszakadtam egy hosszú tánc után,
hát szemétbe dobtak ékes percekből.
Foszladoztam. Értékem elúszni látszott,
míg egy hű cselédlány rám akadt hajnaltájt.
Kérges kezébe vett, aztán miszlikbe vágott,
mert a konyhában piszkos edényt talált.
Rongyélet. Mosogatórongy, de önzetlen.
Tisztára súroltam bármit a fényekért,
hogy mindenki másnak nálam sokkal több legyen,
és ma már csakis ezáltal élek én.
Most is vízben ázok, aranybrokát marad.
Belém taposnak, hisz erről szól az élet.
Van még belőlem itt-ott pár eltévedt darab,
ha megtalálod, mindenem Tiéd lett.
Egy játékos feladatra írtam ezt a verset, meghatározott tartalmi és technikai szabályokat követve.
Gyermekeinkben kereslek, kutatlak.
Egyikben hangod, másikban tekinteted,
amíg bennem csak kétség sugallhat,
hisz én már ott, és akkor meghaltam veled.
Már alig hiszem el, hogy részem voltál,
de tudom jól, hogy egyszer újra az leszel.
Tegnap megint temettelek. Ó, bár
kihantolhatnálak, és senki nem vesz el!
Begyűrtek a zsíros-nyirkos föld alá,
elsirattalak ezerszer önmagamnak,
rögöd öntöztem, jártam föl, s alá,
a könnyeim fájtak, mára elapadtak,
mert te nem vagy ott, örökre bennem élsz.
Mindig enyém voltál, holtomig az maradsz.
A lelked fönn, de lent nekem zenélsz,
hallom, mint komponálsz belém egy új tavaszt,
s bár a nyár is tűnni kész, magamra hagy,
elúszik tőle mind, mi fénnyel árnyat olt,
halkan oson el, s csillagom szabad,
álmokat temetni jön, pedig titka volt,
mert a fénye éjsötét, a lelke mély,
az árnyaim követte, versben átkarolt.
Bár elmondhatnám, hogy miről mesél,
de nem tudom. Elég, ha sebre tiszta folt.
A sírköved csupán jéghideg márvány,
és én nem hiába állok ott meredten.
Most megfagyok, mert dülöngök árván,
pedig utat találtam, rég elveszetten.
Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma. Semmit nem változott a Balaton, a napsugarak vakítóan tükröződnek a szelíd habokról, sétahajók szelik át a végtelen vizet, kirándulni vágyó utasok a fedélzeten, minden úszó járgányon élet.
Apró gyermekként gyakran jártam itt, hiszen a nyarakat nagyszüleimnél töltöttem. Balatonudvaritól csak karnyújtásnyira van ez a hely, könnyű volt megközelíteni, akár naponta többször kiruccanhattunk ide.
Mindig vonzott a történelem, szerettem megélni a régmúltat, a magam sajátos, gyermeki módján, nem tudom számát sem annak, hogy hányszor néztem meg az apátság épületét kívül és belül, mennyiszer csodáltam meg a Balcsit, no, meg hány fagyit nyaltam el ott ez idő alatt torokfájásig, az már mellékes.
Egyszer, amikor arra jártunk, érdekes dologra lettem figyelmes. Egy fiatal, még alig férfikorba serdült ifjú ült a templom előtti téren, kopottas gitárján – átszellemülten – fülbemászó dallamot pengetett. Arca szomorúnak tűnt, nagyon megsajnáltam.
Fekete öltözéke egyszerűségről árulkodott, szegénynek látszott.
Sötét, göndörkés haja háta közepéig ért, néha félszegen füle mögé gyűrte rakoncátlan tincseit, amikor azok zavarták játékában. Ujjai virtuózan járkáltak hangszerén, nem tudtam követni, ráadásul bársonyos hangon énekelni kezdett. Megbabonázva álltam előtte. Szeme mélybarna színben tündökölt, égető, csodás fényben. Belém ivódott ez a feledhetetlen kép.
Ahol állt, előtte nyitva volt hangszerének tokja, pénzérmék csillogtak benne, az arra haladók beleejtettek néhány forintot.
Nagyapámat kérdeztem:
– Papa, miért dobálnak pénzt neki?
– Azért, mert ebből él. Zenél a járókelőknek. Utcazenész.
Tízévesen még nem értettem, de elfogadtam a magyarázatot.
Nem tudtam elszakadni a helytől, a zenésztől, bár nagyapám fejét csóválta emiatt, pajkosan megdorgált. Az utcazenész ifjú elvarázsolt, mert úgy pengette kopott hangszerét, hogy lelkemig hatolt. Szerettem volna szomorúságáról kérdezni, de papám nem engedte.
Jólesik ezeket az élményeket feleleveníteni, ha már újra eljutottam ide. Miközben stílusosan fagyit nyalok, a történelmet is nyilván átgondolom, de egyre mélyebbről hallom azt a feledhetetlen zenét, melyet tízévesen szívtam magamba ezen a helyen. Maradandó élmény, ha még most is megszólal bennem!
Egyedül vagyok, bármit megtehetek. Nagyapám már nem terelget, magam ura lehetek. Kiülök a kőkorlátra, eszementen lógatom a lábam, tárt lélekkel csodálom a víztükröt. Távcső sem kell, anélkül is tudok tájékozódni. Látom a túlpartot, tudom, hogy odaát sekélyebb a víz, de nekem az északi vonzóbb. Mindenki fürdőzik itt is, ott is, élvezik a hűsítő habokat.
Jó itt. Nyugalom, éltető erő, napsugarak, vízközel, emlékek.
Elindulok az apátság irányába, hogy újra találkozhassak a történelemmel. Nem valószínű, hogy változott volna bármi is, de meg kell bizonyosodnom erről, mint mindig. Csak néhány lépést teszek, aztán valami felbolygatót hallok.
Araszolok a hang irányába, mágnesként vonz egy dallam, melyet talán hallottam már valamikor. Földbe gyökerezve torpanok meg a téren.
Fekete öltözékben, őszülő halántékkal, varkocsba font hajjal, zenétől átszellemülten egy férfi gitározik csodaszép hangszerén. Hosszú, kecses ujjai virtuózan uralják a húrokat, de szemmel képtelen vagyok követni, mert megszólal bársonyos, delejes hangja. Megbabonáz. Mélybarna szeméből fényként tükröződik a zene, mindezt apró szarkalábak övezik. Előtte nincs tok, se pénzérmék. Láthatóan, saját kedvtelésből zenél, mindenki örömére.
Találkozik tekintetünk. Megvárom, amíg befejezi ezt a dalt, majd csak utána kérdezem.
El ne hidd azt, hogy bármit ingyen kaphatsz,
mert létedért busásan fizetni kell.
Ne várd sosem, hogy ős fénye a Napnak
csak ragyog, s te hozzá semmit nem teszel.
Ne tűrj csalfa vágyakat, hazudnak mind,
bár incselkednek, nem adják álmaid.
Ne zúzz belül, ha ölni küld egy szikra,
te csak nézz magadba mindig, Emberül.
Ne érezd soha, hogy mit kapsz, nem tiszta,
és ne fordíts hátat, ha rád fény vetül.
Ne üsd azok kezét, kik simítanak,
s a lelked óvják, szigorral néhanap.
Ne hidd, hogy évek harca hiába volt,
hisz új utat terít eléd az élet.
Mennyit adhatott neked sok árnyra folt,
ha diákéleted ma semmivé lett?
Tiéd a döntés, csakis tiéd a Sors,
mert belőled kap majd friss erőt a bors.
Hát hidd el azt, hogy minden dal tiéd volt,
minden oltalom és tett érted éledt,
hidd azt is, hogy téged épít, neked szólt,
ettől válsz egésszé, mert a tiéd lett.
Tarisznyádba rejtem gyűrt papírlapon,
legyen hű kísérőd vándorutadon!
Múltba néz a táj, jövőben élhet,
Mert kopott falak szavát
Ókor írta meg nekünk, s meséket.
Légiók haladtak át,
Útra térve harcban álltak,
Róma így üzent nekünk, a mának.
Ó, ti bátor, ős utak!
Ó, ti bátor, ős utak...
Itt legelt, telelt a mén, s e művel
Festetics tanyája élt,
Szép lovak tenyésztek, és a tűzzel
Olthatatlan is remélt.
És Petőfi Júliája?
Apja gazdatiszt, e birtok árja.
Halhatatlan így üzen.
Halhatatlan így üzen...
Úrlak édenének ősz tanára
Romba dőlt falak között
Csak nevelt tudattal, és nagy ára
Volt, ha néha vért köpött.
Szellemét a rom beitta,
Míg beszélt, dalolt, s a kotta tiszta.
Mondd, dalát ki érti meg?
Mondd, dalát ki érti meg...
Holt falakba róva élet éled,
S ott erős a tégla is,
Persze már avítt romokba téved,
Kőre hull, az is hamis.
Vannak elfogult pribékek,
Jönnek és kutatnak, ám mivé lesz?
Ó, ha lenne épület!
Ó, ha lenne épület...
Hinni volna jó az ó falakban,
Jaj, ti büszke, ős romok!
Ókor érjen el, jelen szavakban!
Tán csak én vagyok konok?
Sír ma Valcum, újra élem.
Légy a régi, várom és remélem!
Add, Uram, hogy így legyen!
Add, Uram, hogy így legyen...
Kántortanító nagyapám és régész nagybátyám emlékére, valamint Valcumért, melynek fennmaradásáért mindketten sokat tettek.
Jégcsapok könnye hull eszterhéj alatt,
amíg az Ámoson még siklik a szán.
Lelke ott, de már a múlt kihányt falat,
csupán jelenbe játszik, mitől a lány
a Magány.
Délceg ágyú köp felé hamis havat,
hegytetőre vágyik, hát a szirtre tér.
Szemében képek és képbe gyűlt szavak,
hogy új tavasz köszön, és életre kél,
ha remél;
alatta bősz patak zubogva duzzad,
fölötte tiszta ég zenél, a kékek
harsogják benne ezt - Te végig tudtad -,
feladja önmagát, s e kósza lélek Tiéd lesz.
Szívébe szebb tavasz virága nyílik,
szemébe télutó haván egy szikra,
fülébe hang-harang, hiszen a sírig
bőre borzolón akarja, s mi tiszta,
beissza.
Csak áll. Bámulja bénán, amint a víz
a völgyet átkutatja, ahogy árad
és kiönt; ma mindent visz, de míg az íz
tart, valóra válhat, s holnap már várad
az Árad.
