Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok... ne félj, csak épp öledbe fészkelődöm. Veled vagyok, mitől talán a súlyok lehullanak. Becézz, te titkos őröm...
meséld el azt, miként fakadsz mosolyra, ha szűk szavunk a percbe új reményt csal – kimért időnk keserv felé sodorna, de most mesélj nekem, talán belénk hal.
Tudom, te is rohansz a gondod űzve, s a szél kikezd, de úgyse bánt, vigyázlak. Napokra nap jön, éveket betűzne, az élet így adott, de még kivárhat.
A gondolat komoly, s kivált eretnek – csak azt tudom ma már, miért szeretlek.
Elfáradtam. Ismeretlen utakon barangoltam, tüskés bozótokban vágtam csapásokat, hogy előbbre jussak, kíváncsiság hajtott. Felfedezéseket tettem, csak a „most” érdekelt, a friss élményektől elégedettnek és felszabadultnak éreztem magam, amíg el nem ért a felismerés, hogy ebből a nagy szabadságból hiányzik valami: egy sajátos, csak rám jellemző belső szabadság. Mekkora paradoxon! Alig hihető, mégis igaz. Akkor értettem meg ezt a hiányt, amikor újra találkoztam VELE. Először könnyed érintés volt, amit jóleső bizsergés követett, majd egyre lázasabb állapot, egymásba fonódó titkos gondolatok – beleborzongtam, és megfordult velem a világ.
Bejártam erdőket, bérceket, sziklákra kapaszkodtam, feljutottam egy délceg hegyoromra is, de közben cipőm talpa vékonyra kopott, ruhám rongyokká foszlott, már alig bírja lábam, és csak pár korty vizem, néhány madárlátta hamuban sült pogácsám maradt, szinte minden tartalékom elfogyott. Ideje visszafordulnom, amíg van elég erőm eljutni oda, ahol lent is magaslatokban éreztem magam. Most megpihenek, kiadós alvásra van szükségem, s talán újra megálmodom. Vajon megmaradt a helyem azon a gyönyörű tisztáson?
Nem egyedül éltem ott, hűséges társ szegődött mellém, akivel megértettük egymást, minden együttlétünk örömteli volt, szabályaink között is szabadságban teltek napjaink. Nem beszéltünk, virágokat ültettünk. Csodálatos színekben pompázó szóvirágokat, melyek különleges tulajdonsággal bírtak: nem hervadtak el. A virágtenger nőttön-nőtt, és nem termett meg benne gaz. A tisztást festői liget ölelte, karcsú fái nekünk hajladoztak, ágaikon rügyek pattantak, illatos virágszirmokká változtak. Gyakran üldögéltünk egy kis tó partján, figyeltük a vízgyűrűket, számláltuk a kerek levelű tavirózsákat. A végtelenség érzését tudhattuk magunkénak. Nem volt szükségünk zenére, a dallamok belőlünk keltek életre, s amikor leszállt az éj, szentjánosbogarak világítottak, nehogy szem elől tévesszük egymást.
Megvan még a tisztás. Most magányos, elhagyatott. Csak eltévedt vadvirágok árválkodnak, rövid idő alatt elhervadnak. A táj kietlen, a fákon alig látszik élet, s nekem úgy belesajdul a lelkem, hogy nincs tovább maradásom. Nem ülhetek tétlenül, nem vándorolhatok örökké kalandos utakon. Étlen-szomjan, mezítláb és meztelenül is visszatérek, mert elért hozzám a mély sóhajjal küldött üzenet, hogy ott vár rám… a Szonett.
Titokszonett
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig… de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
A kép forrása:
David Gilmour – William Shakespeare – Sonnet 18 (HD)
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig... de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
Kép - Pinterest
LXI. szonettemet Kovács Attila Pengének ajánlom, aki hisz bennem, pengeéles kritikájával, maximalizmusával, türelmével
ismét hozzájárult kedvenc kötött formám erejéhez – mélységéhez, magaslataihoz.
Ez a szonett egy feladatra született, a FullExtra Irodalmi és Művészeti Portálon írtam, ahol rendszeresen "játszunk" egy jó csapattal.
Feladat: mély hangulatú shakespeare-i szonett. Szerepeljen benne a négy évszak – ősz, tél, tavasz, nyár sorrendet tartva, a záró két sorban ismét jelenjen meg az ősz, és ezek a sorok (lehetőleg) tíz szótagosak legyenek. A megadott szavakat szabad toldalékolni.
A ritmust nem kötelező, csak ajánlott tiszta jambikusra írni.
Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,
havas palástba öltözött a rét is,
ontja jégvirág szerelmes illatát,
talán nem érzel bánatot, s ha mégis,
szemedre csókolja hűvös dallamát,
s az ajkad álmodó mosolyba szédül,
így iszod magadba átható neszét,
egy röpke sóhaj oldja súlya nélkül,
aztán végre rácsodálkozol, de szép... és csilingelnek úgy a jégcsapok, hogy tudd, a télben én is ott vagyok.
Álmodom... Te tárt karodba hívsz, ölel
megint a tiszta hang, az édes élet;
őzszemed s a kéz velem van, úgy emel,
hogy Santanát sikong a múlt, a képzet;
búg a bassz – kacérpiros parázs, a húr
így dübörgi nyurga ujjaid alatt, vajfehér gitárod új kacajba fúl,
bár kopott a bund, lebont ezer falat.
S amint orgiába hullna mollra dúr,
már a régi filmszalag továbbszalad,
majd egy lágy futamra térve elcsitul...
az összhatás csak csalóka színdarab.
Zenészem int, szakadt szalag forog...
nyüszít a csönd, a hanghibás korong.
Ébredek. Sikoltanak virágaink,
sír a sziklarózsa, bánatot fakaszt.
Túl, a másik oldalon anyó köhint,
tehát való a béke, és nincs malaszt.
Talán csak álmaim szülötte voltál,
a képzelet fogant, s az átok éjjel...
de lám, tudattalan te mégis szólnál,
komoly vitába szállsz e tévedéssel.
Ég a tortagyertya, számolatlan áll,
már csak egy pilákol itt, a grániton; vajfehér szavakba írt a rút halál,
mert örök nyaradba zárt a sírhalom.
Tudom, találkozunk, ha jó vagyok,
de még vigyáznak éber angyalok.
Egyszer valóra válhat minden álom,
egyszer felérhetünk a messzi csúcsra.
Vágyunk szaladhat szerte, hét határon,
mocsár se húz le, mert kitér az útja.
Ha egyszer úgy dalol nekünk pacsirta,
hogy "csak egyszer éljük rongyos életünk",
habár terelget, mégis ezt tanítja,
szülni költeményt, sorokba vén betűt.
A Vén Betűt, miből csiholt ezer lesz
és a milliók után sok milliárd,
a tartalom sodor, belézuhan test,
mert én így szövöm szavakba azt, mi bánt;
csupán a tisztulás mi hajt, s dalom lett,
hisz egyszer szült anyám, egyszer halok meg.
Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok... ne félj, csak ért öledbe fészkelődöm. Veled halok, mitől talán e súlyok erőtlenek. Becézz, te röpke őröm. Meséld el azt, miként fakadsz mosolyra, ha szűk szavunk a percbe új reményt csal, kimért időnk keserv felé sodorna, de most mesélj nekem, s talán belénk hal. Tudom, te is zuhansz a gondod űzve, a szél kikezd, de úgyse bánt, vigyázlak. A napra nap jön, éveket betűzne, az élet így adott, de még kivárhat. A gondolat komoly, s kivált eretnek. Csak azt tudom ma már, miért szeretlek.
Komolyra vált a szó, hatalma vértez, ám az Éden édes íze most gyötör.
A szív kevés, az ember értve érez,
és a semmiben suhanni nem gyönyör,
hol ma még a tegnap árnya vív csatát,
így üzenne átok által írt dalon,
mert ledönt a szél is és a csúf halál,
húz az útkanyar, de nem jön oltalom.
Csak ne sírna itt belül, ne omlanék,
rejtélyes álmom, Te Ékes Szóvirág...
bár ne fájna úgy dalod, ne fájna lét,
és ne győzne öntudat, ha győz, mi bánt. Kapaszkodok tovább ezer körömmel, beléd kapaszkodom, dacolva földdel.
Tudod, nehéz igába húzni sorsot,
hol busong a múlt, a toll is elkopik,
s ha vén időm pohárba tölt egy kortyot,
és az ég a filmbe tegnapot vetít.
Persze színaranyba önteném veled
szökő szavam, ámde nem tudom mit ér,
ha káoszom megöl, és belém reked
új dalom, mi bóduló tavaszt remél;
záporillatot regél a szél... mit ér
majd neked, ha büszke fellegem nyomán
te már megértheted, hogy mi fáj, s miért.
Papírok közé veszett idő a nyár... taszít a tér, a süllyedő hajó, hiszen ma már röpülni volna jó.
Bűnös nappalok éjszakákat írnak,
hajnalok hasítják sajgó sejtjeim –
valódi végtelen. Álmokat sír ma
általa végzetem, ne hagyj odakinn.
Csak énekelj nekem, dalodba dúdold,
ha mindened veszett, s én megtalálom,
ámde látom, elszakad gyenge húrod.
Eltiport az élet, ne hívd halálom.
Ezer sebemtől sajog itt a tűzben,
égető e kín a fagy zsarátnokán...
fotók mosódnak, exponálom ébren,
látható a kép, mi fantomom talán.
Hogy néha könnyezem, azt sejtheted,
minden árva cseppre zár a végtelen.
.png)
.jpg)
