Előszó

Hova máshova?

Csillagokba írva…

Ennek a verseskötetnek ez a címe, és állíthatom, a tartalma is. Hogy miért? Gondoljuk, illetve ne is gondoljuk, érezzük át, idézzük fel, hogyan írunk, hogyan olvasunk verseket. Kicsit elemelkedünk a Föld biztonságától, megszokott jelenünktől, jelenünk és múltunk élményeivel, legyenek azok belső súlyok vagy fölemelő emlékek. Felfelé nézünk, és már itt sem vagyunk.

Csillagokba írva…

Csakúgy, mint a zene, a dallamok, a ritmusok épülésének, sodrásának az ereje. Átölel, fölrepít, és újra meg újra megtörténik a csoda, bekövetkeznek azok a valaha megélt fájdalmak és szépségek, amelyek ha bennünk is vannak, kiterjednek a vágyott világra, a jelen új dimenzióira. Felfelé nézünk, és már itt sem vagyunk.

Ebben a kötetben minden vers és minden más vegyes műfajú írás, legyen próza vagy haibun, belülről indul és indít meg, visz oda, ahol az írások alanyai valóságosak, léteznek; legyenek örök lények, tájak, idők, évszakok, emlékek, vágyak, vagy tiszta érzések. …és minden várakozás ellenére semmi sem egyszerű itt sem, itt sincs vagy fekete, vagy fehér, ahogy a csillagok között sem.

Kankalin kötete sem a közvetlen hatások egyszerűségével fogja meg az olvasót, inkább hív egyre beljebb, hogy ha a nyitottságunk megvan, lehessünk ennek a világnak olyan szemlélői, akik a fizikai élménynél többre vágynak.

A fejezetek leginkább egyfajta tartalmi, élethelyzetek által meghatározott világ szerinti felosztással segítenek tájékozódni. Itt vannak a másik dimenzióba vágyó, nehezen elengedő lélek vívódásai, itt vannak a köröttünk kavargó űr magányának kérdései és megoldásai, itt vannak a teremtő megfogalmazás önálló életre kelő alkotásai, és itt a napi megélés síkjainak kölcsönhatásaiban rejtőző félelmek és örömök, az elme rácsodálkozásai.

A versek kötött formáinak a zeneisége, a szonettek sajátos, Kankalin olyannyira sajátjaként felismerhető dallamvilága, erősen érző, mégis finoman rejtőző személyisége ott van minden sorban. A prózaként tördelt írások is jellemzően inkább versek; a belső ívek, az érzésvilág kifejezési módjai mind erre utalnak, és talán nem véletlen ez. Sorokban és sorok között is zene van, ha nem is mindig a harmóniáé a főszerep, a záró taktusokban jellemzően ott a feloldás, a feloldozás, legyen bár önmaga a dallam, vagy akár csak önmagából alig kihallható.

Sűrű, eszközrendszerében összetett, nyelvezetében szépen kibomló megoldásokkal sorolnak újabb és újabb történetek, belső megélések manifesztációi. Az olykor szokatlan szókapcsolatok, új kifejezések fizikai kiterjedést kapnak, és egy-egy vers, írás testében teljes értékű értelmet nyernek és válnak egy új egész részeivé, 

ahogy az olvasó halad a könyv belső tereiben és időiben

együtt a könyv szerzőjével, 

Csillagokba írva…

Hepp Béla

Hepp Béla (aLéb)