Mementó

Kabai Lóránt emlékére

Mondhatnám,
hogy még
maradhatott volna,
de nem maradt –
inkább
üzenetére gondolok,
amit
mindannyiunkra hagyott.
Életre tanít –
még úgy is,
hogy már 

nem tud szólni hozzánk,
a túlélésre –
annak ellenére,
hogy Neki nem sikerült.
Halálos paradoxon,
mégis
kapaszkodót nyújt
"Odaátról" is.

Maradhatott volna,
de nem maradt.
Versei jelként kiáltanak –
örök emlékül,
mert feledhetetlen,
örök tanulságul,
hogy nekünk
könnyebb legyen 

a túlélés.

Kabai Lóránt Költő 

(1977. március 23. – 2022. október 25.)
Kép – Áfra János (KULTer.hu)

Európa Kiadó – Ez a város (Live Bp. 2004)

A régóta kitörni készülő gondolatokat Cirill Kabin Csaba megemlékezése ihlette. Megtekinthető  >>> itt

Napvilág Íróklub  >>> itt

Signum

Nem történt semmi,
csak
a tavasz télre vált,
fekete felhőket kerget a szél,
reszketnek a fák,
eleven húsukba mar a hideg,
messze a kikelet.

Hát így múlik el a…
mondanám,
de nem múlt el,
csak
orkántól nyögnek a fák,

és nincs semmi baj.
Amíg van élet, 

van tovább...

Kép – Pinterest

Havasi – The Storm (Official Video)

Napvilág Íróklub  >>> itt

Kis esti merengés

Azt mondják, csúf az este, az elmúlás tükörképe. Lehangoló, sötét, ismét egy nappal öregebbek lettünk, fogy az idő, egyszer csak nem marad perceinkből, óránk mutatói mozdulatlanná dermednek.

Azt mondják, gyönyörű az este. Lassan közeledik, puhán átölel, a természet nyugovóra tér, a nappal színei bársonyos feketébe fordulnak, és a feketébe tűnő égbolton sétára indulnak a csillagok.

Ahogy számolom hajladozó fűzfám ágai közt az apró sárga szegecseket, arra gondolok, hogy valamelyik nekem fénylik. Talán több is. Káprázatosak, titokzatosak, megfejthetetlenek. Az élet tükörképei. Bennük van a ragyogás és a pihenő hajnal csendes üzenete.

Amíg élet van, lesz hajnal is, csak rajtunk múlik, hogy a rendelkezésünkre álló perceket mire fordítjuk.

Megidézhetjük a halált, de mi értelme a halálvárásnak? Egyszer úgyis bekopogtat.

Élhetjük az életet. Nem tudjuk, hány perc jut nekünk, de minden perc ajándék. Csak az öregszik, aki elfelejti kibontani percekkel teli ajándékdobozát.

Én most kinyitom, megosztok néhány ajándék percet azokkal, akik velem együtt számolják a csillagokat és a hajnalt várják – mert megérkezik. 😊

Kép – Pinterest

Enigma – Goodbye Milky Way

Napvilág Íróklub  >>> itt

Panoptikum

Éjjel fél három.

Gaztól burjánzó sírkertet járok,
holt költők viasz szobrai
magasodnak fölém,
kísértetkánon
szólít a mélybe,
depresszív szavakat sugdosnak,
lidérces átkot –
életbe fonnyadt nők,
porrá senyvedt férfiak,
már túl a halálon.

Egyik borotvapengét kínál,
másik fecskendőt adna,
egy nagy író gúnyos vigyorral
azt szajkózza egyre,
hogy inkább
ne vegyek tollat kezembe,
nem valók nekem a szavak.

Szememből
könnypatak fakad,
örvénylő folyammá válik,
ám hiába árad váltig,
nem mossa el a gyilkos álmot,
csontos ujjak nyúlnak felém,
s mint a lián,
körbefonják törzsem,
fölfelé kúsznak,
nyakamig érnek,
fojtogatnak,
tompítják elmém a mérgek,
nincs erőm,
hogy menedéket kérjek,
már fuldoklom,
lassan
magam is
viasszá válok.

Ám akkor derengő fény mögött

felsejlik egy alak

a sírkövek között,
nevetve homlokára csap –
„ne még…
ne engedd, hogy bántsanak,
te életre születtél,
s hogy élni taníts másokat.”

Olvadáspont.

Megérinti karom,
magához menekít,
én engedek a kegynek.
Megírom ezt a verset, 

hogy felébredjek.

Kép – Pinterest

Liquid Cinema – Aeterna (Epic Dramatic)

Napvilág Íróklub >>> itt

Faragj magadhoz

Vegyél kezedbe,

mint egy százéves fát –

nem kell kivágnod,

élettelen

rönk vagyok;

vezesd a vésőt ujjaiddal,

hulljon le rólam

minden fölösleges forgács.

Te látsz engem,

tudod, milyenné formálj

(kesztyűs kézzel bánj velem,

nehogy bőröd alá fészkelje magát

szálkám).

Szólj hozzám.

Becézz.

Simogass szavakkal,

ne fájjon érintésed.

Kacér mosolyt,

nevető szemeket kérek,

hajam olyan legyen,

mit kócosra borzolt a hajnali szél,

még illatát is érezni véled,

de ne csak szépséget adj.

Egyenes gerincet faragj nekem,

tégy igazzá –

hatalmas szívvel,

hogy benne őrizzelek, 

senki ne sejtse titkom.

Faragj tovább, faragj még…

beszélj hozzám úgy,

hogy fülig piruljak,

mint amikor először hallottam hangodat

és már tudtam,

hogy a legszebb dallam marad –

tam, tam,

tadam, tadam,

dobban a szív,

lüktet a vér,

életre keltettél.

Vigyél el oda,

hol bazaltorgonák nyílnak rendre,

s tanú csak az erdő csendje.

Ölelj át,

simítsd le rólam a kétségeket –

taníts meg hinni,

elhinni téged

s önmagam.

Légy bölcs tanítómesterem, 

faragj magadhoz.

Kép – Pinterest

Giovanni Marradi – Forever Beautiful

Napvilág Íróklub  >>> itt