Kankalin

   Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Szüleim hároméves koromban elváltak, ez határozott meg körülöttem mindent akkor és később is. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a „nyavalyás puszta” vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is. Ma már megtalálom benne azt a nyugalmat, amire nagy szükségem van. 

   Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, ami arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak. Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így háromszoros veszteséggel kellett megbirkóznom. Valójában még ma is tart a folyamat, mert akit, vagy amit megszeretek, ahhoz hosszan tartó, maradandó kötődésem van. 

   Új lapot kellett nyitnom, hát írtam... 

   Először csak magamnak gyűjtögettem, sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta a figyelmem egy irodalmi portálra, ahova regisztráltam. Azóta is jelen vagyok ott, néhány éve feladatot vállaltam szerkesztőként is.

  Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. Egyértelmű volt számomra, hogy van helyem ott, úgyhogy érettségi után ebbe az irányba indultam. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Ez azt jelenti, hogy minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek. Megtisztelő, hogy kamasz tanítványaim bizalommal fordulnak hozzám kérdéseikkel, problémájukkal, így pótanya is vagyok. 

    Ami koronát tesz az előzőekre az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom egy kisfiú által. Megérintett a zárt világ, amiben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már hat éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek. 

  Szabadidőmben írogatok, leginkább verseket, de olykor prózákban is megnyilvánulok. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.
Hiszek a szavak gyógyító erejében:

„Gyakran ont a tollam nemvirágosat,
Csupán a tisztulás mi hajt, dalom lett,
mert erősugár a szó, ha megfogant,
hisz egyszer szült anyám, s egyszer halok meg.

Csak egyszer.”

Napvilág Íróklub  >>>klikk