Mint minden november elsején, ma is elzarándokolt a temetőbe. Ez a nap mindig gyötrelmesebb, mint a hétköznapok általában, a gyertyafényben imbolygó átláthatatlan fekete embertömeg észhez téríti, szembesíti a valósággal. Ilyenkor a szokásosnál jobban tudatosul, hogy valami végérvényesen megváltozott, erősebb a hiány, marcangolóbb a fájdalom, sajnálja magát, lelkében siratja az elvesztett időt, az elvetélt éveket, hónapokat, napokat, perceket, a nyirkos föld alá kényszerült öleléseket.
A gyertyalángoktól sejtelmes sötét márványt bámulja, számtalan kusza gondolat kergetőzik fejében, megidézi a tegnapot, ami biztonságot nyújtott, féltést, szeretést, odaadást, különlegeset, pótolhatatlant. Folyvást érkeznek a kedves rokonok, barátok, ismerősök, tiszteletüket teszik, vég nélkül szaporodnak az örök világosság mécsesei, a csodálkozó kérdések, közhelyes megállapítások. „Már tizenkét éve? Szalad az idő.” Ő gépiesen válaszolja, amit elvárnak tőle, amit elvár magától. Mindig meg akar felelni. Leginkább neki.
A könnyek már rég elapadtak, abban a küzdelmekkel teli évben, félreeső helyeken kiontotta magából az utolsó cseppet is, utána nem volt ideje gyászolni, felelősségteljes feladat szakadt rá, apa nélkül maradt gyermekei boldogulása volt a tét; ezt a küldetését teljesítette, maga is meglepődik, honnan volt ehhez elegendő ereje. Itt magasodnak mellette, fiatalok, szépek, egészségesek, megrendült tekintetükből feledhetetlen emlékek tükröződnek, együtt töltött boldog pillanatok, kirándulások, felhőtlen nevetések, arcukon édesapjuk jól felismerhető vonásai; óvón fogják körül a jéghideg gránittömb fehérbetűs fejfája előtt, karjukba kapaszkodik. Szerencsés, mert csodálatos gyermekei vannak. A nagylány és a fiatalember az őket ért tragédia ellenére kiválóan megállják helyüket minden helyzetben, nem okoznak neki problémát, nagyszerű, érett emberek. Elégedett, büszke pillantásokat simogat rájuk.
Eljött az ideje, hogy magával is törődjön, fel kell eszmélnie, ha már a sors úgy határozott, hogy ajándékot küld neki. Valakivel új életet lélegezhet, és ettől titokzatos mosolyba ível ajka.
Krizantémillatú szellő borzol hajába, hűvös őszi eső szitál Odafentről tisztán érzékelhető üzenetet, mely tizenkét éve kíséri fülében visszhangzó, elhaló hang intelmeként; „éld tovább az életed, ha én már nem leszek”… és a szemerkélő eső ma egészen mást, jóval többet jelent számára, mint a magányba temetett esztendők mázsás súlya alatt.
„Köszönöm, hogy ígéretedhez híven vigyáztál rám, így megmaradtam, hogy újra élhessek. Most már szabad utadra engedlek, nyugodj csendes békében...” és patakká duzzadnak tizenkét év elfojtott könnyei…
Jorge Rueda
- Woman Under The Rain
%C3%A9g%2013.jpg)
