Biztosan állíthatom, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Ez nem azt jelenti, hogy nem történtek az életemben tragédiák, de mindig tovább tudtam lépni, a legmélyebb szakadékokból is kievickéltem. Ehhez nem kellett mást tenni, mint felemelni a fejem, előre nézni, észrevenni a jeleket, melyek megmutatták, milyen irányba induljak.
Az ember tökéletes életre vágyik, persze mindenkinek mást jelent a tökéletes. Én azt szeretem, amikor harmónia vesz körül; mint bármi más a világban, ez is viszonylagos, ám saját harmóniánkat alakíthatjuk, mindig az adott helyzethez igazodva.
Ha visszatekintek eddigi életemre, arra a megállapításra jutok, hogy semmit nem tennék másképp, mert minden láncszemnek megvolt az értelme – akkor is, ha olykor szívet tépő fájdalommal és busás fizetséggel járt. Gyötrelmes időszakokat is átéltem, de a fájó sebekre mindig kaptam gyógyírt. Cseppenként. Szavakkal vagy szavak nélkül. Ezt érezni lehetett, de ahhoz előbb be kellett engednem az érzéseket egy nagy igazsággal: nem szabad félni attól, hogy megmutassam magam.
Az elixírek általában váratlanul érkeznek, s amikor befogadjuk, még nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre hatásukat, csak később mutatkozik meg erejük, amikor már felemelt fejjel járunk. Mindenki előtt ott állnak a lehetőségek megújulásra. Ha valaki nem akar megújulni, elveszíti lába alól a talajt. A megújulás felé egyénekre szabott lépcső vezet. Sokan leroskadnak mellé, nem mernek fellépni a lépcsőfokokra, nem hisznek önmagukban, pedig mindenki képes feljebb jutni, ám ahhoz fel kell ismerni saját lépcsőnket, erősségeinket és korlátainkat. Hiába próbálnánk elérni másét, nem sikerülne, mert nem ránk szabták.
Engem is kísértek sorscsapások, melyekbe talán sokan belerokkantak vagy perifériára kerültek volna, de összeszorított fogakkal a „csakazértis” volt bennem; munka mellett énekeltem, közben belemerültem az irodalomba, írtam, és ezen az úton haladva megmentő kezek nyúltak felém, felemeltek, támogattak, amikor legnagyobb szükségem volt rá. Ezek az én grádicsaim. Aki nyitott, ahhoz hamarabb elér a segítő szándék, de körülöttünk egyéb kapaszkodók is vannak, melyek ugyan nincsenek a figyelem középpontjában, mégis megtalálnak bennünket.
Ismerem a megsemmisülés érzését, másik felem elvesztését, értek igazságtalanságok, megaláztatások, sarat is dobáltak rám, fuldoklásig.
Amíg élünk, van lehetőségünk felemelkedni. Egy elvesztett személy nem hozható vissza, keserű tény, hogy nélküle kell folytatni utunkat, egyenként megmászni az előttünk álló lépcsőfokokat. Az igazságra mindig fény derül, semmi nem marad titokban. A megaláztatást nehéz elviselni, magyarázkodni fölösleges, de a kitartás edzetté, elszánttá tesz, és akinek tiszta a lelkiismerete, lepereg róla a sár, visszahull a sárdobálóra.
Nem élek nagy lábon, de nagy lélekkel szeretnék közvetíteni valami fontosat: ha nem próbálkozunk, sosem tudjuk meg, milyen lett volna, és életünk végén már hiába siratjuk az elvesztegetett lehetőségeket.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor engedni kell a gravitációnak – szakadékba zuhanni, összekuporodni, sírni, megnémulni, kizárni a külvilágot –, hogy megtisztuljunk. Ahogy kinyílik a szemünk, kiutat kell keresni, és lassanként terveket szövögetni önmagunkban arról, hogy amikor lesz elég erőnk felemelni fejünket, a tetszhalott állapotból új életre kelve fedezzük fel a még ránk váró grádicsokat.
széttört a lelkem
magam alá hantolom –
feltámadásra
A kép forrása: Pinterest.
Első megjelenés – 2024. december 7.
DunapArt Művészeti és Közéleti Magazin
("SZALMASZÁL" rovatom):
A képek forrása:
DunapArt Magazin, Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése