Elgyötörten ébredt, forgott vele a világ, émelygett. Éjjel szinte semennyit nem aludt, megfeküdte gyomrát a képzelgés. Kísérletet tett, hogy kidörzsöli szeméből az álmot, eredménytelenül. Nyújtózott egy hatalmasat, minden tagja sajgott, kibújt a paplan alól, feltápászkodott, a fürdőbe vánszorgott, hogy vegyen egy hideg zuhanyt, hátha attól észhez tér, de a vízpermet nem segített, hiába dögönyözte bőrét erős sugárral, az álmokat nem lehet csak úgy, egy zuhanyozással eltüntetni. Lemondóan legyintett, elhatározta, más módszerhez folyamodik. Ahogy volt – törölközőben, félig nedvesen, mezítlábasan –, kiment a konyhába, hogy bekészítsen a kávéfőzőbe egy finom kávét, hátha attól formába lendül. Nem úgy nézett ki, a szófogadatlan kávészemek szanaszét hullottak a darálóból, így nem volt más választása, fel kellett szednie, hogy ne taposson rájuk. Nem baj, reggeli tornának éppen jó lesz ez a kis testmozgás, meg amúgy sem jutna ki az ajtón, feltörne a talpa. Összekapta magát, koncentrált, másodjára sikerült az őrlés, feltette a kotyogót a gáztűzhelyre, majd hajladozni kezdett, egyesével szedegette a szétszóródott szemeket; gondolta, így hatásosabb a torna. Számlálást is végzett, hogy eltompult agytekervényei beinduljanak.
Közben lefőtt a kávé, mennyei illata betöltötte a teret. Leemelte a kotyogóról a virágmintás Zsolnay kannácskát, töltött magának kedvenc csészéjébe; észre sem vette, hogy szórakozottságában cukrot tett bele. Nagyot kortyolt a feketéből, ám azonnal liftezni kezdett tőle a gyomra; undorodott az édestől, már a rágondolás is beteggé tette. A mosogatóhoz ugrott, beleköpte a borzalmas löttyöt, vele az álmait is, vizet engedett és hagyta, hogy elnyelje a szifon. Nem volt elégedett magával, ő nem ilyen, tele van élettel, még akkor is, ha néha keserűen vette tudomásul, hogy nagyítóval kell keresni benne a szépségeket.
Muszáj volt kimozdulnia, nyomasztották a falak. Felkapta kopott farmerjét, magára rántott egy piros pamut pólót, majd a cipős polchoz fordult, hogy keressen egy kényelmes lábbelit. Egymás mellett sorakoztak, nem tudott választani, amikor megakadt szeme a fél pár üvegcipőn, melyet előző este viselt a bálban. Előtte termett egy hercegnek is beillő férfi, arra kérte, próbálja fel, szerinte illik rá. Nem volt furcsa, hogy csak egyiket adta kezébe, hiszen az üzletekben is így szokás. Tökéletesen simult a lábára, épp az ő mérete volt, ám fél pár cipőben nem lehet táncolni, így egész este a bálterem egyik eldugott szegletében ücsörgött. Ez nem is lett volna baj, ha a herceg nem hagyja oly sokszor magára. Néha-néha eltűnt, majd kisvártatva újra előkerült. Mással nem akart beszélgetni, csak vele, mert szórakoztatta, kellemes partnernek bizonyult megnyerő modorával, sármos eleganciájával. Úgy érezte, kicserélődött, mellkasa baloldalán simogatta az élet, ettől vak lett és süket, csak a váratlanul jött érzés számított mindaddig, amíg a terem túlsó sarkából nem hallotta meg egy lány gyöngyöző nevetését. Szempillantás alatt visszatért a földre a varázslatból, arra fordította tekintetét és valami olyat látott, amitől belé szorult a levegő. Fél pár üvegcipő volt a lány lábán, fátyolos tekintettel nézett fel a hercegre, aki éppen valami szépet mondhatott neki, mert teljesen kivirult, ő pedig csenevész penészvirágnak tűnt mellette.
Ki hallott már ilyet? Két Hamupipőke egy bálban? Csalódottan magához tért, kezébe vette hiányos lábbelijét, megszégyenülten hagyta el a báltermet. Hazáig zokogott, meztelen lábát véresre szurkálták a kövek. Otthon a cipős polcra hajította az üvegtopánt, és ahogy volt, ruhástól leborult az ágyra, ám nem aludt egy percet sem, csak sírt, forgolódott; az a lány járt a fejében, a kép kitörölhetetlenül beleégett tudatába. Úgy érezte, becsapták, hazug az egész világ, ma már nem léteznek mesék, nincsenek hamisítatlan hercegek, de nem hibáztathat senkit, amiért hiszékeny volt.
Gyomorszájon vágta az emlékezés. Magára rántott egy edzőcipőt, nekiindult a városnak.
A közeli temetőbe vezetett útja, megboldogult vőlegénye sírjához. Még virágzott a hatalmas levendulabokor, pedig ilyenkor nem szokott. Letépett róla egy szálat, ujjaival morzsolgatni kezdte, majd beleszagolt a tenyerébe. Az illat átjárta megtépázott lelkét, erősödött benne, hogy az igazság talán valóban odaát van, ám neki mégis itt kell megkeresni.
Miközben hazafelé sétált, orrát már messziről megcsapta az égett szag. Belépett a lakásba, szinte elszédült a bűztől, ettől észhez tért. Kinyitotta gyorsan a konyhaajtót, szörnyülködve vette észre, hogy nem kapcsolta le a kotyogó alatt a gázt; kigyulladhatott volna a lakás, gondolta, de megnyugodva konstatálta, hogy szerencsés, ám abban a pillanatban fülsiketítő zajjal felrobbant, a zacc szétfröccsent, pöttyös lett tőle a nemrég festett napsárga fal, hatalmas csörömpöléssel betört a vitrin. Egész testében remegett, majd hirtelen nevetés jött rá; a darabokra hullott kávéfőzőről felidéződött benne valami. Kacagott vég nélkül, megvilágosodott, mit kell tennie. Magához vette a fél pár üvegcipőt, már nincs szüksége rá, viselje csak a másik lány, nem neki való. Lábára ugyan simul, ám a lelkét megsebezte. Ahogy volt, zaccos hajjal, kisírt szemekkel a kertbe szaladt, létrát támasztott a körtefához; nem zavarta, hogy ősszel virágzik, már semmin sem csodálkozott. Villámgyorsan leszakított néhány gyümölcsöt, ajándéknak szánta. Bevágódott az autóba. Padlógázzal indult, pontosan tudta, hova. Rádöbbent, hogy az igazságot évek óta magában hordozta.
Kép - Pinterest
.jpg)
