Elúsznak, mint vízcsepp sebes folyóval, vagy a felszínen lebegő faág; elszállnak, akár a darvak, ám örökre mennek, nem térnek vissza soha már. Két kézzel szórod az ismeretlenbe, amikor számolnád, csak üres tenyered marad, míg egy utolsó szél széthordja megfáradt hamvadat.
Ember, ne tékozold a percet! Incselkedik a tavasz, madárdallal repül az idő. Tegnap még havazott, ma ugyanott tarka virágok bontják kelyhüket, illatuk betölti a teret, rügyek pattannak, élet sarjad – maradtak még percek, és téged akarnak.
Hosszabb méltatásra készültem, mégis megfékeztem a tollam, mert úgy éreztem, hogy a tavalyinál hitelesebben nem tudom elmondani, mit adott nekem, mit jelent számomra József Attila. Most más megközelítésből fejezem ki tiszteletem, mely nem maradhat el, alatta pedig mellékelem róla szóló, személyes indíttatású írásomat.
Száztizenhét évvel ezelőtt – 1905. április 11-én – Ferencvárosban felsírt egy kisfiú. Világra jöttével a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja született meg. 1964 óta születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját.
A sors nem volt kegyes hozzá, súlyos lelki terheket cipelt egészen kicsi korától. Rövid, harminckét évre szabott életét végigkísérték ezek a traumák.
Mélyszegénység, nélkülözés, otthontalanság, árvaság, súlyos betegségek, meg nem értettség, kitaszítottság, viszonzatlan szerelmek, gyötrő szeretetéhség, társadalmi igazságtalanság elleni lázadások, lázítások kifejezésre juttatása jellemzik költészetét.
Költőóriás, aki rendkívül érzékeny, sebezhető ember volt. Szebb, teljesebb életre vágyott, igazságosra, ennek – hol nyíltan, hol burkoltan – hangot is adott költeményeiben.
Nemzedékeken ível át verseinek üzenete, melyek nemcsak lázadásról szólnak, hanem arról is, hogy a léleknek szüksége van táplálékra: szeretetre, mert szeretet nélkül az ember elveszik az útvesztőkben. Megsemmisül, legyen birtokában bármilyen hatásos fegyver.
Kiváló kertésznek bizonyult. Amit elültetett, annak a mai napig szedegetjük termését, és még sokáig virágoznak fái, örök életük garantált.
Most egy szelíd, ám elgondolkodtató verset hoztam tőle. Nagy kedvencem megzenésített változatával együtt – egy reményteli sóhaj a zavaros világban.
JÓZSEF ATTILA: KERTÉSZ LESZEK
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek, nem törődök semmi mással, csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom kedvesem lesz virágáron, ha csalán lesz, azt se bánom, igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok, jóhíremre jól vigyázok, nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton - ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.
1925. április
Bízom benne, hogy azok a virágok nem a világ sírjára kerülnek, hanem az élőket gazdagítják.
