(Az út érzékelhetetlen, érdektelen: sivár, alélt-aszfalt. Kátyús és kietlen. A járgány magától szalad: robot, irányítás nélkül eltalál oda, ahova ösztönből is sűrűn navigálják. A kilométerek egyre kopnak, az emlékek párhuzamosan halványodnak velük, bár félelmetes meghatározói az agynak.)
Az ösvény a régi: mohos sziklaszirtek között szabad az átjárás, bár ma már több helyen ember-alkotta.
A táj igéző, hamisítatlan gyönyörűség, mesélni akarna, de minden próbálkozására ugyanaz a válasz: régi, elavult, más szelek járnak.
Hiába könnyeznek a fák még a színpompás nyárban is, a zöld már nem ugyanaz.
Nem kopott el, inkább aranylóbban tündököl, de nem lelik meg többé magukban azt, aki egykor bennük élt, beléjük rejtőzött.
A völgy tölgyfákkal ölelt csodás ösvényein párok andalognak, egymás kezét fogva jelzik az összetartozást. A nyári libegő-felvonóról örömkacaj, gyerekzsivaj hallik.
Ez a Világ Közepe ma.
Hogy miként sóhajt ott a lomb nyár derekán, amikor sötétzöldbe veszett hitén elhajol, csak kevesen tudják.
Azt is, hogy ha füttyent egy dalos madárka, hogyan rejti el titkos bánatát a lelkében, valahol.
Aztán a víz, az a völgyi hűs patak, ami szelíd szólamokkal ontja csörgedező ígéretét, s amelyben ott a hangja annak is, aki bűntelen tékozol...
Egy dalt sugall a táj, és éppen azt a dalt, amit már rég megkomponált az élet.
Szólni kellene a fáknak, a szélnek, esőknek is, amikor cseppekben tisztítanának, hogy az ő daluk csak szép ígéret, mert helyettük más énekel.
A dalt csakis Te hallhatod, úgy, ahogy eldúdolják neked a büszke fák, hegyormok, az éltető, illatos avar, a hűs, sebes patak, a karéjos tölgylevél sötétzöld ígéretével, de még a virgonc vadvirágok is örök, igéző illatukkal és a fű is, simogató selymén, ahol elveszett lelkek ölelkeznek.
Az Élet hangján szól e dal, és nem ma írt zene.
Egy dal, a hangomon. A Dal.
árnyakra fények
dús tölgyekbe karolva
holnapot írnak
Eplény – Síaréna – Holle Anyó Panziójánál
(saját albumból)
Eplény – Síaréna – Holle Anyó Panziójánál
(saját albumból)
