Kankalin és a sas

Sid Clever – Fekete Zsolt írása rólam és a kötetemről

Kankalinról tudni kell, hogy Ő az egyik góré a Napvilág Íróklubban, ahová heti-havi rendszertelenséggel szoktam ellátogatni. Pár éve beléptem hozzájuk, mint megszeppent, megilletődött, ámde annál lelkesebb alkotó. Pakolgattam fel a dolgaimat, a többiek olvasgatták, én meg szokás szerint, tájékukra sem mentem.

Egyik nap egy különös hozzászólás várt… Kankalin sérelmezte a lezser eleganciámat, mivel is a feltöltött írásaimhoz kapott kommenteket hosszabb időn át képes vagyok figyelmen kívül hagyni. 

Volt kifogásom: Jobbik énem társaságában sört borítottunk a notebook klaviatúrájára (a javíttatás költségeit természetes egyedül fizettem).

Kankalinnak írt, mentségként szolgáló reakciómban azonnal felvettem az áldozat szerepét, szívet tépően adtam elő a teljes igazságot a virtuális kapcsolódásom ellehetetlenüléséről, valamint az erő feletti akarni vágyásomról…

Dagadjon a vitorla c. történetemet már jóval bátrabban merte kritizálni, nem tudván, mennyire renitens vagyok, és abszolút hidegen hagy, mások milyen hibákat vélnek felfedezni az írásaimban. 

Hogy milyen képet alkothatott rólam a novelláim kapcsán? Egy sörfüggő és szadista hajóskapitányét, aki a szolgálatra kész legénységén és közvetlen környezetén vezeti le sikertelen életének frusztráltságát.

Aki ismer engem, az bőven tudja rólam, hogy jómagam már születésem pillanatában eladtam a lelkem az Ördögnek. Csatlakoztam a sötét oldalhoz (nomen est omen), mindazonáltal sokkal könnyebb engem megközelíteni, mint az sokan félreértelmezik. Kankalinnak is kellett pár év, mire sikerült megértenie, hogy nem az a kedvenc foglalatosságom, mikor is embereket kínzok, gyötrök, pusztán a lelki balanszom megtartása érdekében.

Tetkósom, gyermekkori barátom, a „Mester” is kétkedve fogadta a tényt, midőn bevallottam neki, hogy igen, vannak számomra fontos személyek, akiknek adok a véleményére, és nem az az elsődleges mániám, hogy bárkit is szenvedni lássak, vagy, hogy a félrészeg, barbár matrózaimmal áthúzathassam a hajófenék alatt.

Az életben nincsenek véletlenek. Kiderült, Kankalinnal sok a közös bennünk, és már személyre szólóan dedikált könyveket is cseréltünk. 

Én nem kultiválom a romantikus hangvételű megnyilvánulásokat. Versek, szonettek, rímek, szívhez szóló, sorok(közti) sirám, sanyar, jaj, Istenkém. 

Tőlem ez idegen. Nem azt mondom, hogy mint egy érzéketlen szociopata, fintorognék az olvasásuk közben, de amennyire lehet, távol tartom magam az ilyesmitől. Nem az én világom, és nem hagyom, hogy az acélosra pallérozott lelkem emberivé tegye, vagy a jéggé fagyott szívem bármi is átmelegítse. Nincs szükségem gombócokra a torkomban, nem akarok könnybelábadó szemeket, semmilyen felemelő érzést a mellkasomban. Jó nekem így, ahogy vagyok.

Attól függetlenül nagyon tetszenek Kankalin versei, novellái. Szakmai kritikát nem írhatok róluk. Ha van is pár versem, azok csak kizárólag erősebb idegzetűeknek ajánlottak.

Ezúton is szeretnék gratulálni neki: Szép volt. Csak így tovább, Kankalin!

Sid Clever – Fekete Zsolt 

Sid Clever – Fekete Zsolt

Modern Hamupipőke

Elgyötörten ébredt, forgott vele a világ, émelygett. Éjjel szinte semennyit nem aludt, megfeküdte gyomrát a képzelgés. Kísérletet tett, hogy kidörzsöli szeméből az álmot, eredménytelenül. Nyújtózott egy hatalmasat, minden tagja sajgott, kibújt a paplan alól, feltápászkodott, a fürdőbe vánszorgott, hogy vegyen egy hideg zuhanyt, hátha attól észhez tér, de a vízpermet nem segített, hiába dögönyözte bőrét erős sugárral, az álmokat nem lehet csak úgy, egy zuhanyozással eltüntetni. Lemondóan legyintett, elhatározta, más módszerhez folyamodik. Ahogy volt – törölközőben, félig nedvesen, mezítlábasan –, kiment a konyhába, hogy bekészítsen a kávéfőzőbe egy finom kávét, hátha attól formába lendül. Nem úgy nézett ki, a szófogadatlan kávészemek szanaszét hullottak a darálóból, így nem volt más választása, fel kellett szednie, hogy ne taposson rájuk. Nem baj, reggeli tornának éppen jó lesz ez a kis testmozgás, meg amúgy sem jutna ki az ajtón, feltörne a talpa. Összekapta magát, koncentrált, másodjára sikerült az őrlés, feltette a kotyogót a gáztűzhelyre, majd hajladozni kezdett, egyesével szedegette a szétszóródott szemeket; gondolta, így hatásosabb a torna. Számlálást is végzett, hogy eltompult agytekervényei beinduljanak. 

Közben lefőtt a kávé, mennyei illata betöltötte a teret. Leemelte a kotyogóról a virágmintás Zsolnay kannácskát, töltött magának kedvenc csészéjébe; észre sem vette, hogy szórakozottságában cukrot tett bele. Nagyot kortyolt a feketéből, ám azonnal liftezni kezdett tőle a gyomra; undorodott az édestől, már a rágondolás is beteggé tette. A mosogatóhoz ugrott, beleköpte a borzalmas löttyöt, vele az álmait is, vizet engedett és hagyta, hogy elnyelje a szifon. Nem volt elégedett magával, ő nem ilyen, tele van élettel, még akkor is, ha néha keserűen vette tudomásul, hogy nagyítóval kell keresni benne a szépségeket. 

Muszáj volt kimozdulnia, nyomasztották a falak. Felkapta kopott farmerjét, magára rántott egy piros pamut pólót, majd a cipős polchoz fordult, hogy keressen egy kényelmes lábbelit. Egymás mellett sorakoztak, nem tudott választani, amikor megakadt szeme a fél pár üvegcipőn, melyet előző este viselt a bálban. Előtte termett egy hercegnek is beillő férfi, arra kérte, próbálja fel, szerinte illik rá. Nem volt furcsa, hogy csak egyiket adta kezébe, hiszen az üzletekben is így szokás. Tökéletesen simult a lábára, épp az ő mérete volt, ám fél pár cipőben nem lehet táncolni, így egész este a bálterem egyik eldugott szegletében ücsörgött. Ez nem is lett volna baj, ha a herceg nem hagyja oly sokszor magára. Néha-néha eltűnt, majd kisvártatva újra előkerült. Mással nem akart beszélgetni, csak vele, mert szórakoztatta, kellemes partnernek bizonyult megnyerő modorával, sármos eleganciájával. Úgy érezte, kicserélődött, mellkasa baloldalán simogatta az élet, ettől vak lett és süket, csak a váratlanul jött érzés számított mindaddig, amíg a terem túlsó sarkából nem hallotta meg egy lány gyöngyöző nevetését. Szempillantás alatt visszatért a földre a varázslatból, arra fordította tekintetét és valami olyat látott, amitől belé szorult a levegő. Fél pár üvegcipő volt a lány lábán, fátyolos tekintettel nézett fel a hercegre, aki éppen valami szépet mondhatott neki, mert teljesen kivirult, ő pedig csenevész penészvirágnak tűnt mellette. 

Ki hallott már ilyet? Két Hamupipőke egy bálban? Csalódottan magához tért, kezébe vette hiányos lábbelijét, megszégyenülten hagyta el a báltermet. Hazáig zokogott, meztelen lábát véresre szurkálták a kövek. Otthon a cipős polcra hajította az üvegtopánt, és ahogy volt, ruhástól leborult az ágyra, ám nem aludt egy percet sem, csak sírt, forgolódott; az a lány járt a fejében, a kép kitörölhetetlenül beleégett tudatába. Úgy érezte, becsapták, hazug az egész világ, ma már nem léteznek mesék, nincsenek hamisítatlan hercegek, de nem hibáztathat senkit, amiért hiszékeny volt. 

Gyomorszájon vágta az emlékezés. Magára rántott egy edzőcipőt, nekiindult a városnak. 

A közeli temetőbe vezetett útja, megboldogult vőlegénye sírjához. Még virágzott a hatalmas levendulabokor, pedig ilyenkor nem szokott. Letépett róla egy szálat, ujjaival morzsolgatni kezdte, majd beleszagolt a tenyerébe. Az illat átjárta megtépázott lelkét, erősödött benne, hogy az igazság talán valóban odaát van, ám neki mégis itt kell megkeresni. 

Miközben hazafelé sétált, orrát már messziről megcsapta az égett szag. Belépett a lakásba, szinte elszédült a bűztől, ettől észhez tért. Kinyitotta gyorsan a konyhaajtót, szörnyülködve vette észre, hogy nem kapcsolta le a kotyogó alatt a gázt; kigyulladhatott volna a lakás, gondolta, de megnyugodva konstatálta, hogy szerencsés, ám abban a pillanatban fülsiketítő zajjal felrobbant, a zacc szétfröccsent, pöttyös lett tőle a nemrég festett napsárga fal, hatalmas csörömpöléssel betört a vitrin. Egész testében remegett, majd hirtelen nevetés jött rá; a darabokra hullott kávéfőzőről felidéződött benne valami. Kacagott vég nélkül, megvilágosodott, mit kell tennie. Magához vette a fél pár üvegcipőt, már nincs szüksége rá, viselje csak a másik lány, nem neki való. Lábára ugyan simul, ám a lelkét megsebezte. Ahogy volt, zaccos hajjal, kisírt szemekkel a kertbe szaladt, létrát támasztott a körtefához; nem zavarta, hogy ősszel virágzik, már semmin sem csodálkozott. Villámgyorsan leszakított néhány gyümölcsöt, ajándéknak szánta. Bevágódott az autóba. Padlógázzal indult, pontosan tudta, hova. Rádöbbent, hogy az igazságot évek óta magában hordozta.

Kép - Pinterest

Beth Hart - Your Heart As Black As Night

Live At The Royal Albert Hall

Napvilág Íróklub  >>> itt