a rongy lapom betelt, s papírkosárba
hullt a képzelettel; begyűrt a mámba
és a telt fiók visong, a tört radír
melódiája bús igent remélne.
Így fogant e vers, vajúdni kényszerült,
mert a szóvirág se nyílik bűnbe szült
parázsra, bár a holnapot megélte...
lám, a Tűz elandalít borús szaván;
a hónapok cikáznak, ám a Fény nem
ér örökre, s dúlt betűkkel áll tovább...
titokban úgy lesem hogy jajdul énem,
és eközben dalt üvölt a Kormorán,
ha már a Lélek elveszett egészen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése