PINK FLOYD – bizonyára nem ismeretlen ez a név a zeneimádók körében, hiszen az egyik legkedveltebb csapat, melynek története több évtizeddel ezelőtt kezdődött, és ma is népszerűségnek örvend. Zenéjükön keresztül eljutottak a hallgatók szívéig, ám olyan közel mégsem kerülhettek, mint Janisch Attila – mindenre kiterjedő – fantasztikus gyűjteménye által, mely a Litera-Túra Művészeti Magazin jóvoltából került nagyobb nyilvánosság elé, és az elmúlt hetekben öt részre bontva volt elérhető.
Ma jelent meg a sorozat zárása, melyben én is szerepet kaptam: Janisch Attila, Egervári József és Libor Zoltán nagyszerű írásai mellett reflexióm olvasható. Számomra azért is különleges ez, mert új oldalamról mutatkozhattam be, hiszen – hosszú zenei múltam és kötődésem ellenére – ilyen megvilágításba még nem helyeztem, ami gyerekkorom óta meghatározója napjaimnak.
Szeretettel hívok mindenkit egy izgalmas utazásra – nosztalgiázni vagy új élményeket szerezni, kikapcsolódni, felpezsdülni, fiatalodni! 😊
Köszönöm Janisch Attilának az élményt, Szolláth Mihály szerkesztőnek a megtisztelő felkérést a reflexió megírására, valamint a Litera-Túra Művészeti Magazinnak a közzétételt! 😊
PINK FLOYD FOREVER! – Reflexió
Amikor valaki zenét hallgat, legtöbbször hátradől, élvezi a hatást, közben bizonyára nem gondolkodik azon, hogy mennyi munkával jár létrehozni egy-egy zenedarabot, mekkora pszichikai terhet viselnek a zenészek, akik megálmodják, megalkotják, felépítik a vérpezsdítő, fülbemászó hangsorokat, szöveggel látják el és arra törekednek, hogy valami maradandót alkossanak. Elsősorban szerelemből teszik, hiszen ezt másképp nem lehet, azonban ennek ára is van. Minél hosszabb ideig működik együtt a csapat, annál nagyobb terhet viselnek tagjai, hiszen az idő múlásával változnak a személyiségek, a fejlődés folyamata magával hozza, hogy egyre jobban kell igazodniuk egymáshoz, egyénenként is kialakul egy sajátos stílus és ritkaság, hogy ezeknek minden eleme találkozik az eredeti elképzeléssel.
A stúdiózás fárasztó, akinek nem volt része benne, még csak nem is sejti, mekkora hozzáértésre, tűrőképességre és megfeszített figyelemre van szükség, hogy a kész mű „fogyasztható” legyen.
A közönségnek élményt nyújtó koncertek a zenészeknek nemcsak sikereket, népszerűséget, hanem fizikai terhelést és állandó stresszt is jelentenek, hiszen a legtökéletesebb hangzásra és látványra törekednek. Azon túl, hogy együtt élnek a zenével és ezt közvetítik kifelé, a felszín alatt felgyülemlenek és alattomosan dolgoznak az állandó nyomás okozta feszültségek.
Janisch Attila összegyűjtött anyaga – történeti értéke mellett – azért is különleges, mert betekintést enged ebbe a folyamatba, kulisszatitkokkal, személyes észrevételeivel, látásmódjával emberközelivé teszi az együttes tagjait és zenei tevékenységüket a hallgatók (olvasók) számára. Az egyes felvételek tartalmi vonatkozása és születésük körülményeinek bemutatása feltárja az indíttatást, segít megérteni a kész zeneszámok, albumok belső világát, így elérhetőbbek és szerethetőbbek az érdeklődők számára.
A pontos kronológiai építés elhelyezi a különböző stílusokat, beszivárgó stílushatásokat, melyek – önálló ötletek hozzáadásával – az adott kor zenei újításaihoz, a kialakult divathoz igazodnak, felvételi technikájukkal túl is lépnek ezen, valamint rávilágít a Pink Floyd egyediségére, mely messze az átlagos szint fölé emeli monumentális zenei anyagukat. Jelenlétük annyira domináns és sokszínű a zenei palettán, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak az utókor számára.
Minden korosztály találhat magának valami ínyencnek valót gazdag gyűjteményükben, melyben a szabadságérzés kifejeződése mellett lírai hangzás is szerepet kapott.
Hozzám a 80-as években kerültek közel, ám idő kellett a teljes elmélyüléshez, mely addig vezetett, hogy imádat lett belőle, és már nincs egyetlen napom sem Pink Floyd vagy David Gilmour nélkül.
Több művem mellé csatoltam felvételeiket. Ehhez köze van az animációknak, mert megihlették a videókészítőket is. Két kedvencemmel zárom gondolataimat. Az elsőre két éve bukkantam rá, amikor egyik írásom zenei és képi visszhangját kerestem.
Legutóbb néhány hónapja ért katarzis, amikor – egyik szonettemhez zenei anyagot kutatva – felfedeztem David Gilmour előadásában Shakespeare XVIII. szonettjét, melyhez szintén fantasztikus animáció készült.
Köszönöm Janisch Attilának, hogy részese lehettem ennek a nagyszerű sorozatnak, mely kivételes élményt nyújtott mind zenei, mind prózai vonatkozásban. Bízom benne, hogy sok zenerajongóhoz eljut, mert aki találkozik vele, kedvet kap a bőséges kínálat meghallgatásához, a koncertfelvételek megismeréséhez.
Külön köszönöm Szolláth Mihály szerkesztőnek a megtisztelő felkérést reflexió írására, melyet stílusosan így zárok: PINK FLOYD FOREVER!
Pink Floyd
