Lám, megint Te győzöl, én hagyom, ha bús
magadba rántasz, és sodorsz az édes
álom ajtaján, hol dalod beszédes
éke rám talál, s enyém a ritka kulcs;
betűk sorolnak, ért ütembe súgom
őket, így a hang virulva rád köszön,
s míg a jambusok ölelnek, új öröm,
ha ajkad íve int felém az úton.
Terzinád bezárja quartinák sorát,
a vágy valóba omlik, ontja kincsed,
így miattad áldok éltet és halált –
Szonett, magadba vonsz, ha érzed nincsen
fényem, és örökre hív szavad ma már;
a kör bezár, kiútra nem lel innen.
A szonettekért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése