kioldja köntösét a hajnal, és a szín
kacérkodik velem, midőn nyomán zafír
a csönd, s parányi hangjain nekem mesél.
(A hős csipasz kitárja gyönge szárnyait,
röpülne innen el, pedig csekély erőt
hagyott az élet, és az indulás előtt
komor szaván szüléje bölcs nyugalmat int.)
Amint a nap derűs eget kopírozón
aranyba ring, a sorstalan suhan feléd,
alél a test, s a lélek úgy remeg belé,
hogy észrevétlenül neved gravírozom.
Beszél a csönd, de még ma némaságra bír,
amint a tél után tavasz se ront, kivár
az álmokat szitálva; kell az új világ,
betonba gyúrt alapra jár a biztos ív.
Magány a partomon, de sorsod árja hív,
reménybe szórt zenémet írja hajnala,
e lágy ütem becéz, mitől a part szabad,
s Jövőm Kovácsa kőkemény acélt hevít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése