sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Múló dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk lebomlik fakó felhőkben.
Bennem úgy borong az élet, hogy zenél,
mert akkordokat bont bensőd varázsa;
szólni nem merek, hogy mindig itt legyél,
álmomat vigyázd, s ügyelj a parázsra.
Elénekellek. Dalomban tiszta hit,
a hangjegyek tudom, vénádba folynak;
a szólamok suhannak és nem hamis,
mert összecsendül mind, talán ha holnap
dúrokat is szórok, ritka szépeket,
a tölgyek lombja lengedezve hinti,
s ha bús szemedből szitálnak kék egek,
én is ott leszek a könnyedben mindig.
Eldúdollak. Mollok magánya nem árt,
világod válaszát is értem, szavam
kacag, elér egészen, lelkedbe zárt
etűd ez s örökre szól, Tiéd marad.
Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár.
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Búvó dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk fényfolyam, fakó felhőkben.
Kép - Pinterest