Olyan történt velem, ami eddig még soha. Nyertem egy könyvet a Kolduskarácsony című versemmel a Holnap Magazin Verselő versek elnevezésű decemberi pályázatán. Beteszem a "leg"-gyűjteményeim közé, mert a legelső alkalom volt, hogy próbálkoztam ilyesmivel. Több kötet közül ezt a szépet választottam. Már a borítója alapján is nagyon tetszik.
Tartalma is meggyőzött, éppen nekem való:
"Ha azt a szót halljuk, hogy tél, először a hideg jut eszünkbe, a havas utcák, és a télikabátba öltözött, fázósan didergő emberek. Pedig a „Téli világ” ennél sokkal szebb. Amikor jótékony fehér lepel takarja a tájat, igazi mesevilág elevenedik meg gondolatainkban. Elcsendesedik körülöttünk minden és többet foglalkozhatunk egymással. Ötödik kötetünk versei és történetei összekötik álmainkat a valósággal. A könyvet olvasva ráébredhetünk, hogy a hétköznapok nincsenek olyan messze a fantáziavilágtól. Csak az átjárót kell megtalálnunk. Ebben segít ez a kötet mindenkinek, aki utazni szeretne velünk."
Köszönöm ezt az értékes ajándékot a Holnap Magazinnak és a zsűrinek!
Amikor elkezdtem összerendezni a műveimet ehhez a kötethez, új, némileg más értelmet nyertek, mint korábban, egyenként olvasva. Ahogy sokasodtak az oldalak, hol a könnyeim hullottak, hol mosolyogtam, miközben újra felidéztem a hátrahagyott időszakot annak minden örömével, szomorúságával, nyert és elvesztegetett perceivel. Így állítottam össze ezt a könyvet, s közben mindvégig előttem voltak azok, akik nélkül nem tarthatnék itt. Első helyen áll Hepp Béla (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá, ha bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott útra terelt, ahol magam is egyre magabiztosabban lépkedhettem. A példaképemnek tekintem Őt. Irodalmi közösségek aktív tagjaként sok alkotót ismertem meg az elmúlt években, akik szeretettel vettek körül, és építő véleményeket mondtak a műveimről. A Napvilág Íróklub oldalán alkotó-szerkesztőként is jelen vagyok. A FullExtra Irodalmi és Művészeti Portál a második irodalmi otthonom, ahol a legtöbb művem gyökerezik, és ott tudatosult bennem az az út, amin jelenleg is járok. Nagyszerű emberek segítettek abban, hogy ez a kötet létrejöjjön. Máté László (winner) áldozatos munkájának köszönhető, hogy nyomdakész lett a gyűjteményem. Fazekas Miklós végtelen türelemmel szerkesztette a borítót, és tanácsokkal látott el. Az Amatőr Művészek Fóruma irodalmi közösségben csodálkoztam rá Tóth Edit Magdolna Edafelicia művészetére, akitől engedélyt kaptam, hogy a borítót az általa készített kedvenc képeim díszítsék. Itt ismertem meg Kovács Attila(bladeattila - Mákvirág) személyében szigorú, de igazságos kritikusomat, aki rávilágított a verseimben rejlő lehetőségekre. Nagyszerű Alkotótársaim érdeme is, hogy ez a kötet megszületett. Mindezt az Olvasók is elősegítették, akiktől ösztönző visszajelzéseket kaptam, kapok. Nem hagyhatom ki a felsorolásból, hogy csodálatos Gyermekeim biztosították számomra azt a nyugalmat, ami az alkotáshoz szükséges. A mai napig átérzik, hogy mit jelent számomra az írás. A legnehezebb helyzetekben is mellettem álltak, nagy szerepük van abban, hogy eddig juthattam. Köszönöm Mindenkinek a lelkes, lelkesítő támogatást, a szeretetet, amit remélem, viszonozhatok, Csillagokba írva… Horák Andrea Kankalin
Ennek a verseskötetnek ez a címe, és állíthatom, a tartalma is. Hogy miért? Gondoljuk, illetve ne is gondoljuk, érezzük át, idézzük fel, hogyan írunk, hogyan olvasunk verseket. Kicsit elemelkedünk a Föld biztonságától, megszokott jelenünktől, jelenünk és múltunk élményeivel, legyenek azok belső súlyok vagy fölemelő emlékek. Felfelé nézünk, és már itt sem vagyunk.
Csillagokba írva…
Csakúgy, mint a zene, a dallamok, a ritmusok épülésének, sodrásának az ereje. Átölel, fölrepít, és újra meg újra megtörténik a csoda, bekövetkeznek azok a valaha megélt fájdalmak és szépségek, amelyek ha bennünk is vannak, kiterjednek a vágyott világra, a jelen új dimenzióira. Felfelé nézünk, és már itt sem vagyunk.
Ebben a kötetben minden vers és minden más vegyes műfajú írás, legyen próza vagy haibun, belülről indul és indít meg, visz oda, ahol az írások alanyai valóságosak, léteznek; legyenek örök lények, tájak, idők, évszakok, emlékek, vágyak, vagy tiszta érzések. …és minden várakozás ellenére semmi sem egyszerű itt sem, itt sincs vagy fekete, vagy fehér, ahogy a csillagok között sem.
Kankalin kötete sem a közvetlen hatások egyszerűségével fogja meg az olvasót, inkább hív egyre beljebb, hogy ha a nyitottságunk megvan, lehessünk ennek a világnak olyan szemlélői, akik a fizikai élménynél többre vágynak.
A fejezetek leginkább egyfajta tartalmi, élethelyzetek által meghatározott világ szerinti felosztással segítenek tájékozódni. Itt vannak a másik dimenzióba vágyó, nehezen elengedő lélek vívódásai, itt vannak a köröttünk kavargó űr magányának kérdései és megoldásai, itt vannak a teremtő megfogalmazás önálló életre kelő alkotásai, és itt a napi megélés síkjainak kölcsönhatásaiban rejtőző félelmek és örömök, az elme rácsodálkozásai.
A versek kötött formáinak a zeneisége, a szonettek sajátos, Kankalin olyannyira sajátjaként felismerhető dallamvilága, erősen érző, mégis finoman rejtőző személyisége ott van minden sorban. A prózaként tördelt írások is jellemzően inkább versek; a belső ívek, az érzésvilág kifejezési módjai mind erre utalnak, és talán nem véletlen ez. Sorokban és sorok között is zene van, ha nem is mindig a harmóniáé a főszerep, a záró taktusokban jellemzően ott a feloldás, a feloldozás, legyen bár önmaga a dallam, vagy akár csak önmagából alig kihallható.
Sűrű, eszközrendszerében összetett, nyelvezetében szépen kibomló megoldásokkal sorolnak újabb és újabb történetek, belső megélések manifesztációi. Az olykor szokatlan szókapcsolatok, új kifejezések fizikai kiterjedést kapnak, és egy-egy vers, írás testében teljes értékű értelmet nyernek és válnak egy új egész részeivé,
ahogy az olvasó halad a könyv belső tereiben és időiben
A napokban jelent meg egy kedves alkotótársam, Sabján László (black eagle) Lábunk nyoma című verseskötete. Aki ismeri a műveit, bizonyára egyetért abban, hogy költészete kiemelkedő. Aki még nem találkozott vele, annak mindenképpen érdemes megismerni. Hogy miért, azt könyve hátlapjára írtam.
Megtiszteltetés számomra, hogy én ajánlhatom ezt az igényes, értékes válogatást.
Egy tiszta lélek mély sóhaját őrzik a lapok. Aki kezében tartja ezt a könyvet, a csöndet érinti. Amikor fellapozza, nehéz idők fuvallata járja át. Ha belemerül, feledhetetlen utazást tesz a lélek útvesztőiben. Mire a kötet végére ér, a valóság tükrében látja a világot és önmagát. Miután behajtja, már érti, hogy mitől válik egy apró kavics az örökkévalóság részévé. Olyan költő varázslata ez, akinek „csöndeket adott az ég”. Verseit olvasva nyilvánvaló, hogy „a némaságban kúsznak a legszebb dallamok”. Gyógyító erejük van.
Ezt az összefoglalót és ajánlást a Fullextra Művészeti és Irodalmi Portálon készítettem Lőrinczi L. Anna Autizmus dal című blogjához csatlakozva.
Örültem a bejegyzésének, mert egy egész társadalmat érintő témát vetett fel. Az Autizmus dal nagyon jól kifejezi, ami az autizmus lényege, csak néhány percet kellene szánni rá mindenkinek. Sokat javulna a helyzet.
Az autisták a legőszintébb, legszerethetőbb emberek, de mivel ezt embertársaik nem veszik észre, illetve nem hiszik el, ezért bezárkóznak, nem mutatják ki érzelmeiket, pedig hihetetlenül mélyen tudnak érezni.
Minden területen maximális teljesítményt nyújtanának, de ha csak egy kis hibát is észlelnek önmagukban, már megtorpannak, és azt mondják: "nem tudom".
Sok gátló tényező nehezíti az életüket. Nemcsak a külső környezetben, hanem az iskolában is. Sajnos a pedagógusok között is elég sok olyan van, aki nem tolerálja, hogy ezek a gyerekek (felnőttek) mások. Megkeserítik az életüket és azokét, akik kiállnak mellettük. Nagyon rossz tapasztalataim vannak ezen a téren.
Semmi másra nem kellene figyelmet fordítani, mint arra a három területre, ahol megmutatkozik az autizmus spektrum zavar: a kommunikáció, a szocializáció és a praktikus gondolkodás.
Egyszerű mondatokra van szükségük, segítségre a beilleszkedésben, aminek a kommunikáció az alapja. A feladatok elérési útját meg kell tanítani nekik, mert egyedül bonyolult módon jutnak el a megoldásokhoz, vagy sehogy, mert még előtte feladják és dührohamot kapnak. Itt nemcsak az iskolai feladatokra gondolok, hanem bármilyen problémára, ami az útjukba kerül.
Az autisták beillesztése közös cél, mert ők is egyenértékű tagjai a társadalomnak. Joguk van egy nyugodt, tartalmas élethez. Képességeik gyakran meghaladják az átlagos szintet, hihetetlen dolgokat tudnak, mindannyian tanulhatunk tőlük.
Ezeket nem ismerik fel saját maguk, hanem rá kell vezetni őket. Sok türelem, megértés szükséges hozzá és az, hogy "belelássunk a fejükbe". Ezt az egyik tanítványom fogalmazta meg így: "Nem hiszem el! Andi néni belelát a fejembe! De én is a magáéba!" :) - ez akkor hangzott el, amikor egy feladatra azt mondta, hogy "nem tudom", de én azt állítottam, hogy igen, és rávezettem, hogy nekem van igazam. Hatalmas harcot vívtam vele, de biztonságot adott neki, hogy sikerült a megoldás. A lényeg ebből a kölcsönös bizalom.
Megszámlálhatatlan történetem van, egyszer le kellene írnom ezeket, hátha jó lenne érzékenyítésnek.
A véleményemet már elmondtam máshol is: elsősorban a társadalom szorul rehabilitációra, nem az autisták.
Nagyon fontos, hogy aki foglalkozik egy gyermekkel, vonja be azokat is a terápiába, akik közvetlenül érintettek, azaz a szülőket, testvéreket, nagyszülőket. Csak együtt lehet hathatós eredményt elérni. A család meglátásai és tapasztalatai nagyon fontosak, mert az autisták minden rezdülését ismerni kell ahhoz, hogy fel lehessen oldani a bennük lévő gátakat. Állandóan előttük kell járni néhány lépéssel, ismerni kell őket ahhoz, hogy ki tudjuk számítani a lehetséges reakciókat.
Mellékelek itt egy olvasmányt, hátha valaki kedvet kap közelebbről is megismerni, hogy milyen életük van, meg azt is, hogy milyen lehetne. Nemcsak szakmai, hanem irodalmi szempontból is ajánlom:
Azt gondolom, hogy a mellékelt anyagokat képtelenség könnyek nélkül olvasni. Én nem bírom ki egyszer sem, pedig már jól beleástam magam az autizmus spektrum zavar titkaiba. Örülnék, ha minél többen megismernék a gondolatba zárt világ rejtelmeit.
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.
Novemberi eső
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Őszi billog
Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.
TélcsengŐ
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltsam a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
Télige(n)
Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.
Tiéd a tél
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
TavaszlesŐ
Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok. Bolond a tél
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.
TavaszkeresŐ
Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.
Tavaszcsaló
Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,
s ha sziporka is, éltet,
hát ne légy fukar, átkarolt
szelíd szavad, mi képlet.
Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
Már látom, Te magad vagy az.
Picinyke fényt küldj nekem,
érezzem, hogy létezem.
Nyárfosztott
Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem érzett a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok, Nyár nélkül halott vagyok.
Őszmosoly
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a Tavasz.
Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem élt át a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok, Nyár nélkül halott vagyok.
A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklusom 11. eleme
Kertemben tavasz csivitel, madarak zengik létét. Halottas homály viszi el az érkezést, hisz kér még napsütést, tőled áradót, s ha sziporka is, éltet, hát ne légy fukar, átkarolt szelíd szavad, mi képlet. Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz. Már látom, Te magad vagy az. Picinyke fényt küldj nekem, érezzem, hogy létezem.
(A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklusom 10. eleme)
Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendütéseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.
A Nincs évszak, csak fétis c. Himfy-ciklusom 9. eleme
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.
Novemberi eső
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Őszi billog
Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.
TélcsengŐ
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltom a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
Télige(n)
Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.
Tiéd a tél
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
TavaszlesŐ
Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok.
Bolond a tél
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.
A folyamatosan készülő Himfy-ciklusom első fele, összegezve. Várom a tavaszt. :)
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel,
már Mindenben létezel.
A vízakna fölött ténfergek,
festetlen a csatornafedél,
de nem bánt igazán, mert inkább
most rád gondolok. Ha itt lennél...
Mi ez, ha nem megsemmisülés?
Hiába hív lajtorja fentre,
én most éppen idelent vagyok,
csak rólad gondolkodok egyre...
és a "rézangyal" ütött, nagyot.
Erdőmbe bújok, fák ölelnek,
hisz ott még számít a tiszta szó,
mert álnok kígyó nem terelget.
Közben húz a blues, elvakít,
s a szikla is zengi azt, amit
az ajkam soha ki nem mondott...
és parfüm illata árad felém, behív,
a terrakotta máz nélkül aranyba nyílt.
Álmodom illatod, színemmel ízbe forrt.
Egy játékhoz kapcsolódtam, ahol tizenegy - csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm - szó felhasználásával kellett bármilyen formában alkotni. Megpróbáltam, így sikerült. :)
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok.
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Szüleim hároméves koromban elváltak, ez határozott meg körülöttem mindent akkor és később is. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a „nyavalyás puszta” vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is. Ma már megtalálom benne azt a nyugalmat, amire nagy szükségem van.
Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, ami arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak. Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így háromszoros veszteséggel kellett megbirkóznom. Valójában még ma is tart a folyamat, mert akit, vagy amit megszeretek, ahhoz hosszan tartó, maradandó kötődésem van.
Új lapot kellett nyitnom, hát írtam...
Először csak magamnak gyűjtögettem, sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta a figyelmem egy irodalmi portálra, ahova regisztráltam. Azóta is jelen vagyok ott, néhány éve feladatot vállaltam szerkesztőként is.
Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. Egyértelmű volt számomra, hogy van helyem ott, úgyhogy érettségi után ebbe az irányba indultam. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Ez azt jelenti, hogy minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek. Megtisztelő, hogy kamasz tanítványaim bizalommal fordulnak hozzám kérdéseikkel, problémájukkal, így pótanya is vagyok.
Ami koronát tesz az előzőekre az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom egy kisfiú által. Megérintett a zárt világ, amiben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már hat éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.
Szabadidőmben írogatok, leginkább verseket, de olykor prózákban is megnyilvánulok. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.
Hiszek a szavak gyógyító erejében: „Gyakran ont a tollam nemvirágosat, Csupán a tisztulás mi hajt, dalom lett, mert erősugár a szó, ha megfogant, hisz egyszer szült anyám, s egyszer halok meg. Csak egyszer.”
