Ős(z) szonett

Bolyong az őszi szél a kertek alján,
nyomába rőt levél lohol borúsan;
fakóra vált a napnyaláb, ha túlnan
egy hűs futamra már elúszik, csalfán.

A fák is úgy hajolnak, hogy megérzik,
életük halálba tart, de lesz Tavasz,
mi újra várt csodát csal, derűt fakaszt,
mikor sziromra száll a kedv zenéin.

A Sors ilyen; úgy vesz el és ad nekünk
világnyi pusztulásra puszta létet,
hogy megannyi árnya néha fényre küld,

tüdőt szorít, de újra szít a lélek,
és csak élni kell, csak győzni ott belül,
hol őszbe tűnsz, s talán tavaszba tévedsz.

Kép - The tree of life (Pinterest)

Kép - Desktop Nexus

Szeretettel ajánlom aLébnak, aki által megismerhettem

a szonettek valódi és emberi szabályait, gyógyító erejét és mélységét.

Köszönöm. :-) 

Autumn Leaves 

Eva Cassidy & the London Symphony Orchestra

Napvilág Íróklub  >>> itt

Csak egyszer

Egyszer valóra válhat minden álom,
egyszer felérhetünk a messzi csúcsra.
Vágyunk szaladhat szerte, hét határon,
mocsár se húz le, mert kitér az útja.

Ha egyszer úgy dalol nekünk pacsirta,
hogy "csak egyszer éljük rongyos életünk",
habár terelget, mégis ezt tanítja,
szülni költeményt, sorokba vén betűt.

A Vén Betűt, miből csiholt ezer lesz
és a milliók után sokmilliárd,
a tartalom sodor, belézuhan test,
mert én így szövöm szavakba azt, mi bánt.

Gyakran ont a tollam nemvirágosat,
csupán a tisztulás mi hajt, dalom lett,
mert erősugár a szó, ha megfogant,
hisz egyszer szült anyám, egyszer halok meg.

Csak egyszer.

(Ars poetica)

Kép - Pinterest

Michel Pépé - Liberta

Napvilág Íróklub  >>> itt

Neked adnám...

Neked adnám a Napot, hogy ragyogjon,
mint nyári hajnalon, ahogy felébred;
mosolyba bújhat arcod, tisztul mérged,
mert az ősi bolygó köréd lobot fon.

Neked adnám.

Neked adnám én azt a kerge Holdat,
amely az éjre új reményeket fest;
apad és dagad, hiszen sosem lesz rest
és azt dúdolja, talán jön még holnap.

Neked adnám.

Neked adnám a sokszínű szivárványt,
azt a vörös, narancs, sárga kezdetűt,
a zöld, a kék és ibolya égbe tűnt
varázsát, mi eső után kiált rád.

Neked adnám.

És adnám az összes kósza csillagot,
hiszen szemedben érnek tört egésszé,
mert a tűnő alkonyon én elérném
az eget is általad, ha ott ragyogsz.

Neked adnám a MINDENT.

Kép – Web

Az Univerzum zenéje (Music of  the Universe)

Napvilág Íróklub  >>> itt

Eldúdollak...

Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár,
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Múló dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk lebomlik fakó felhőkben.

Bennem úgy borong az élet, hogy zenél,
mert akkordokat bont bensőd varázsa;
szólni nem merek, hogy mindig itt legyél,
álmomat vigyázd, s ügyelj a parázsra.

Elénekellek. Dalomban tiszta hit,
a hangjegyek tudom, vénádba folynak;
a szólamok suhannak és nem hamis,
mert összecsendül mind, talán ha holnap

dúrokat is szórok, ritka szépeket,
a tölgyek lombja lengedezve hinti,
s ha bús szemedből szitálnak kék egek,
én is ott leszek a könnyedben mindig.

Eldúdollak. Mollok magánya nem árt,
világod válaszát is értem, szavam
kacag, elér egészen, lelkedbe zárt
etűd ez s örökre szól, Tiéd marad.

Csordogál az ősz, bár dereng még a nyár.
sziporkáit szórja, de már erőtlen.
Búvó dalba hull halomnyi csillagár,
a hangjuk fényfolyam, fakó felhőkben.

Kováts Péter Skorpió előadásában

Kép - Pinterest

Kováts Péter Skorpió - Eldúdollak

Secret Garden - Sometimes when it rains

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

Hat

Hat ősz. Az első haldokló hithullás alélt magányba, eszelősen, eszméletvesztve, tagadó-tudattalanul a puszta porába, semmit nem értve, életbe haltan, halálosan... aztán követte másik öt csitítva, csendesülve a hűséges zene oltalmazó simogatásával. Így a színek szép szavukkal tündéri táncot lejtettek az élet-palettán, sorsukban sokasodtak, oszthatatlanul osztódtak, fátumot festettek. Mélybarna tónusukból tán lágysárga fény is születhetett néha, vagy akár álmosan bordó betű, vagy a bíbor halál életre írt édes édene. 

Hat tél. A hó úgyis lehull, és kit érdekel a csúszka, szánka, csak csorduljon az idő, csak múljon ez a rongyba rótt rogyott élet, csak ne kelljen gondolkodni, hanem gépként lapátolni... lapátolni... lapátolni... érezni a jég jeges jaját, jogát, a fagy fanyar fullánkját, ahogy kíméletlenül megint mar, megint fáj, de még ébren tart.

Hat tavasz. Hatszor virágzott el a kankalin a vén tölgyek tövén, hatszor hívott hírnöke a kikeletnek, hatszor hajtott ki újra a természet titkain és hatszor hitette el, hogy nem halt meg Ő, csak pihent picit...

Hat nyár. A nyúzott puszta piszok sivár, silány, sikolt a vízért, de aszály az úr. A kút köhög, már nem sír könnyeket a nyavalyás, csak én. 

Hat. Ősz, tél, tavasz, nyár. 

falevél fakul

színek keringője vár

átkos évszakot

Ylen Morisot fotója

Napvilág Íróklub  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

Zsolozsma

Dúl a nyár, s megannyi tört aranyra már
az őszbe csordogál, hiszen forogna.
Még maradni kéne itt. Egy zsolozsma
úgy sorolja végzetem, miként az ár...

és titok vagyok, akár a csillagok,
míg a vérbe varrom áldott álmaid,
tudom, az élet úgy felel, hogy hasít,
de vágy vajúdik, ezért ma itt vagyok;

a csönd csak andalít, vakon követlek,
és elér a félsz, a vér valómra hull;
imám csak az, hogy maradhassak Benned,

hogy halld az énekem, hogy dalom rabul
csak úgy ejtsen, amint a szél a tengert;
s a könnyed érezd szavamra, szótlanul.

Gyöngy(szemem)

Nem hagylak senkinek, és mégis hallgatok.
Nem hívlak magamhoz, te titkon jössz felém.
Csak merném mesém elmondani... úgy vagy itt,
hogy álmom beenged, s képet pingál elmém.

Kapaszkodok húsz körömmel, hiába csönd
és néma távolok s a vízbe fúlt hegyek,
és félek úgy az ártól, széltől is... ledönt;
bárcsak végre látnám hogy legyen, hogy legyek.

Tudom, a vérem csak csordogál, s a világ
pokolra űz magából, nem tűr meg, taszít,
és szomjazom, hiába tengerár; sivár
sivatag, kőből köpült fájdalom van itt.

Te jól tudod, a csöndek olykor csendesek,
s érted úgy zenélnek szótlanul, szavakba
varrják azt, amit a hang sosem enged meg,
csak a csönd: a lélek és a szó hatalma.

Énekelek. A láz olthatatlan tarolt.
Hűlni nem vágyom, minek? Éppen Ott vagyok.
Én böngészem a szót, Te érzed a hangot...
százból egyet... és ezért élnek a dalok.

Kép – Pinterest

Bizet – Je crois entendre encore 

Napvilág Íróklub >>>klikk

FullExtra >>>klikk

Holnap Magazin >>>klikk

Zafír ♪♫ ♪ ♪

kócos nyár üzen

titkos színnel írt szavak

görnyed jégcsapom

*

szűrt szellő suhan

tört orcát cirógatón

lélekbe sodor

*

zöldek susognak

smaragdba hull az élet

erre nyitni kék

*

zafír az égbolt

szemedben tükörképe

már nincs menekvés

*

pacsirta ujjong

fohásza messze hallik

süket fülembe

*

hasad hajnalom

virágot bont az éjjel

derengő dalon

*

zafír lett a köd

zafírt fest a titkos táj

zafír szemeddel

Thomas Bergersen - Colors Of Love Extended

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra  >>>klikk

Holnap Magazin  >>>klikk

.

Koporsószögek

Kövess! Csináld utánam! Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Nem vert az apád véresre piszkavassal, nem tépte csomószám a hajad, nem kételkedett benned, nem csúfolt-gúnyolt, csak csöndes szeretetben nevelgetett, kényeztetett, óvott a széltől is... amíg élt. 
Anyád nem törte el indokolatlanul, agyamenten és tébolyultan a jobb kezed középső ujjcsontját. Soha nem kellett hazudnod, hogy felmosás közben ráléptél a fapapucsoddal (amivel nevetség tárgya lettél), mert hát te még akkor se akartad bántani, hiszen senkinek nem tudnál fájdalmat okozni. Vagy de? 

A szüleid miatt soha nem kellett a fantáziádba menekülnöd, hogy túléld kegyetlen gyermekkorod, aztán túléld az ifjúkort is, hogy minden megmaradt erőddel kívánd: végre felnőtt lehess. 

Te úgy lettél felnőtt, hogy semmit nem kellett tenned érte. Megtették helyetted a szüleid.

Nem kellett kegyes hazugságokba fojtva élni vágyó haldoklót ápolnod, csökönyös erővel itt lent tartanod, s mosolyogva úgy tenni, mintha örökké élhetne, és mindez csakis rajtad múlna. 
Az élet. Az ő élete. A te életed.

Nem kellett úgy elhitetni mentőangyalságod, hogy közben könnyeid belül szaporodtak, és gyomorremegéssel számoltad a perceket, mert nem volt bizonyos, hogy meddig él... mikor hal...

Az emberek embernek néznek, és nem kell elszámolnod nekik semmivel. 
Nem kellett megküzdened eddig semmiért, mert mindent készen kaptál. A kalapácsot is, amellyel azt a hat koporsószöget beverheted. Nem tudom, hogy mennyit sikerült eddig, nem számoltam, de már fuldoklom.

Van még akaratom, hát lehajítom magamról a szemfödelet. Nem a saját kezemmel teszem, hanem annak erejével, aki szerint még élnem kell. Ő az apád. Tudod: az apa, aki annyira szeretett téged, hogy mindent elnézett neked, de volt néhány megfontolandó szava azon a kegyetlen, utolsó héten...

Engem is szeretett.

Kövess! Csináld utánam! Ugyanakkor remélem, hogy neked soha nem kell!

Nem tudod, mert boldog gyermekkorod volt, ezért máris hátrányba kerültél. Szerencsédre.

Tévedtem, ön nyert

Örömmel értesítem, hogy fáradozása eredményre vezetett. Én csak csöndesen elolvadoztam néhány mélán megálmodott sora között, engedtem magam sodorni. 

Azt hittem, megélhetem versét a magam kicsinyes, hozzá nem értő módján, hogy úgy röpködhetek, mint amikor Ady, vagy más halhatatlan költők lelkével titkon találkozom. 

Tévedtem. 

Az igazi költő engedi, hogy véremmé váljon, hogy ereimben éltetőn csordogáljon, hogy csattanjon bennem, hogy magával csalogasson: fűtsön és hűtsön, legyűrjön, és ha kell, magasba emeljen. Így érhetnek igazzá bennem verssorok, mert ugyan porrá zúznak, de fel is építenek, amikor kell. Kell. Így válhatok én is igazzá.

Ön nyert, én eztán hallgatok, mint ahogy a sír is csöndes, pedig van üzenete.

Ön nyert... én pedig próbálok eme újabb veszteséggel is életben maradni...

Egyetlen embernek szól ez, de talán másnak is tanulságos...

Álmodtam, nagyot...

Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik s a balga hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.

Hajam kerge kóc, magába sír a szél,
verejték borzong bőrömön; hunyt remény?
Süket fülembe zajt zihál az élet,
s rémülten rontok a tűnt vonat felé.

Félelem gyötör, a sínek közt járok...
muszáj elérnem, még ma fel kell szállnom;
hímes szavak szólnak, új hit ad erőt,
nem állít meg egy elmosódott lábnyom.

Karom kinyújtom és lám, már elérem,
ujjamból vér serken, a körmöm szakad,
de élek még, és csodás ez az álom,
tíz körömből vérzőn sajdul titkokat.

Minden ízem reszket, felkapaszkodom.
Nem árthat vér, mocsok s a lassú égés.
A vagon lépcsője már menedékem,
lélegzem, hát elúszik minden kérdés.

Mindjárt érkezem, s a peronra állok.
Tán még ott leszel, szemedben könny ragyog,
s én néma könnyel foltozom az álmod...
A bölcsek azt súgták, álmodjak nagyot.

Kép - Web

Requiem for a dream Soundtrack

Napvilág Íróklub  >>> itt

Tiszta blues

Wemp ://

Kattogok magamban míg rajtam van a blúz,
a lelkem visszaránt, fülemben tiszta blues.
Összezúzok mindent mi nyúzza vélt erőm,
így vagyok egálban, ha kell a pihenő.

Szóló (torzítós gitárral)

Hajnal óta éleszt egy blues és Gary Moore,
csapkod ős gitárján, a mélyemre hatol.
Hát így leszek egész, a soknál egyre több,
tékozolt a múltam, jövőbe költözött.

Gitárszóló (kemény-torzítós futam)

Refrén:

Nem voltam én kemény, s nem voltam balga tag,
nem voltam csúcs diák, s nem voltam hallgatag.
Nem voltam bombanő, nem voltam jó gyerek,
nem voltam tetszetős, nem lettem így kerek.

Gitárszóló (kemény-torzítós futam)

Élek úgy mint bárki: a gondom egyre nő,
nyűgjeim elosztom, manapság így menő.
Csúcsformában járni egy blúzban már nehéz,
blues-ban égni élet, és élni most merész.

Refrén://

Nem voltam én kemény, s nem voltam balga tag,
nem voltam csúcs diák, s nem voltam hallgatag.
Nem voltam bombanő, nem voltam jó gyerek,
nem voltam tetszetős, nem lettem így kerek.

Gitárszóló (kemény-torzítós futam erősödve, majd elhalkulva)


Kedves zenésztársamnak, Isának (Rocco) ajánlom sok szeretettel, hogy legyen min agyalnia. 
Íme, az első önálló dalszövegem. Lenyűgöz ez a zenei műfaj. 
A blues dallama itt van bennem, a gitár pedig a Te kezedben, Isa! :) Hajrá! :)

Dimenziók

Sziporkázva szít, szikraszirtjein száll felém, alattomos alázattal félelmekbe fojt jajongó, jótékony játékain. Jéghideg. Koldus kézzel kárál keserves kínjain, kíméletlen-kegyetlen kivár, kioszt, kifoszt. Gyermeteg, gyáva gyalázattal gyötör, gyilkol, gyámoltalan-gyámolító minden merengő mozdulata.

Nem vagyok erős. Kitől és mitől lennék? 

Csak csonka, csacska csöndben csellengek a már mámorosan megélt merengő múlttal, áhítva ábrándozok egy ártalmasan átkos jelenben, rémült-révetegen röpködök a jóleső, jótevő jövővel. 

Akkor most hányszorosan halok? 

Amit az imént temetett három halott egy borzongató bársonytőrrel bőrömre rajzolgatott, csak úgy kivont, kósza kardélre hányva kivédem. 

Irány a negyedik dimenzió! 

Mi is az? Múlt, jelen, jövő, meg valami vágyott negyedik, ami nincs. Még. Valamiféle vérpezsdítő, örömteli, öncélú ötvözetecske, ahonnan talán talmi olajággal ocsúdhatok, és nem a némi álolajág fontos, sokkal inkább az, hogy egyszerre tűnhet el minden másodlagos, harmadlagos, dacból dédelgetett dimenzió. 

kerge csillagok

az éj sötét palástján

minden megy tovább

Fotó –  Hajdú Mónika

Kowalsky meg a Vega – Mit mondjak még? (Official)

Napvilág Íróklub  >>>klikk

FullExtra >>>klikk