„...most már benned ragyog fel az, ami
még az előbb láthatatlan te voltál.” (Tandori Dezső)
Én nem tudtam,
hogy mélyről érkezik a Fény,
s ahogy ültem
a semmi peremén,
szerényen átbújt a réseken,
nem szórt szikrát,
csak fénylett félszegen,
betűk kanyarogtak,
sorok,
alakzatok,
s én már nem tudtam,
hogy éppen hol vagyok,
hogy látom Őt,
vagy káprázat szédít el,
kezét fogtam,
lelkem fürdettem
könnyeivel,
imát mondtam érte,
majd jöttek váteszek,
és nem féltem,
hogy végleg elveszek,
hisz sötétben él, mégis
úgy ragyog,
hogy fénnyé válok Tőle én is,
kitölti az űrt,
betölti a teret,
én nem hittem,
hogy ennyire szép lehet...
túl minden betűn,
soron,
alakzaton,
nem érdekel már semmi,
csak mindig ebben a fényben lenni,
és örökre inni szavát,
mert
szívembe írta magát.
.png)