oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,
sikolt a zöld, de most a hangja mérged;
zihálsz és szelén a lélek is bolyong,
óhatatlanul magába húz, s bolond
lidércek állnak itt fölöttem ébren.
Ne tudd és ne halld, ne éld e tetszhalált;
egy röpke virradat úgy sodort feléd,
mint a táj aludni kész megért dalán
vár a csönd, vakít a pőre, messzi lét,
ám ha van nyomod és kéznyomod, talán
röpít a szárnyam, s röpülni hív a kék.
Kedvelem az akrosztichonokat, a szonetteket is. :)
Alexandra Burke - The Silence