Szeretek hosszasan elmélkedni a körülöttünk lévő jelenségekről, mindegyikben titokzatosság rejlik, és izgalmas fejtegetni ezeket a titkokat. Nekem nem elég a fizika törvényeit ismerni, a biológiai folyamatok törvényszerűségei se tántorítanak el attól, hogy továbbgondoljak akár nyilvánvaló tényeket is, mert az egy dolog, hogy a tudósok megállapították, az meg a másik, hogyan hatnak rám. Nem vagyok egyszerű eset, bizonyára a természeti jelenségeknek is meggyűlik velem a bajuk, de talán nem kellene a közelembe jönniük. Ezt máris visszavonom, mert ha nem jönnének, nem lenne mit fejtegetnem, és egyébként is, sivár lenne az élet nélkülük. Milyen szép, amikor az évszakok váltják egymást, és az utóbbi időben akár naponta is helyet cseréltek; hiába van rá pontos magyarázat, mégis bőven marad utánuk fejtegetnivaló.
Különösen foglalkoztatnak a fények, közülük is azok, amelyek szemmel nem láthatók, mégis utat keresnek, rejtett csatornákon bemerészkednek a vérkeringésünkbe, élvezettel lubickolnak, majd eljutnak egészen a lelkünkig, letelepednek, és ez a beköltözés különböző hatásokat vált ki. Megnyugtat vagy felbolygat, sokszorozza energiánkat vagy elvesz belőle, kiteljesít vagy megsemmisít. Mindenki képes fényt kibocsájtani, még azok is, akik azt gondolják magukról, hogy fénytelenek. Fogalmuk sincs arról, hogy ők világítanak legszebben, mert az a kevés fény, amit szabadjára engednek, jótékonyan hat, simogat, senkiben nem okoz kárt. Valószínűleg azért, mert nem hiszik létezését, így nem is irányítják, csak szórják, anélkül, hogy tudnának róla.
Nehéz különbséget tenni a jóságos és kártékony fények között, mivel az ember sóvárog a fény után, s amikor megérzi közelségét, nem ellenkezik, hagyja, hogy terjedjen, egyre többet akar belőle, egészen a szívéig engedi, és ha addig eljutott, szinte képtelenség szabályozni. Minél határozottabb iramban közelít a fény, annál óvatosabban kell befogadni, persze ez is csaknem lehetetlen, mert amíg belső világosságra és melengetésre vágyunk, óvatlanok vagyunk, pedig a fények gyakran játszmát játszanak, és nem mindegy, hogy végül ki nyeri a játékot. Súlyos veszteségeket, sérüléseket okozhat, ha túl erős színeket engedünk be, mert elvakítanak, lebénítanak, átadjuk az irányítást, és mire észbe kapunk, elveszítjük önmagunkat. A határ nem szabható meg, nincs rá recept vagy definíció, érzések alapján dől el, és csak akkor vesszük észre a romboló hatást, amikor már fájdalmas égési sebeket szereztünk.
Minden csalódás közelebb vitt ahhoz, hogy megtanuljam beengedni a fényeket, és csak annyit tartsak meg belőlük, amennyi belülről is melenget. Persze a tanulópénzt meg kellett fizetni, mert a fénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy beszivárog a legapróbb réseken is, és aki sokáig sötétségben élt, gyanútlanul tárja ki előtte az ablakot. A művészlélek különösen fogékony erre, szomjúhozik a fény után. Az igazi fények nem ártalmasak. Szelíden közelítenek, kristálytiszták, elűzik belőlünk a rossz érzéseket, és kiteljesítik bennünk a belső ragyogást.
Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.
– Segíts rajtam, kérleeek!
Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.
– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.
– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!
Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.
– Hát te ki vagy?
– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!
Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.
– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?
– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!
Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.
– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.
– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.
Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.
– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).
– Mi jut eszedbe erről a színről?
– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.
– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.
Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.
– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.
– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.
– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!
– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.
Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.
– Mit jelent neked ez a lila?
– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.
– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.
Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem. Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.
A minap elővettem egy maréknyi színes tollat bőséges készletemből, hogy írjak egy varázslatos történetet. Majd én megmutatom, milyen az igazi varázslat, gondoltam, és már szaladoztak volna a tollhegyek a papíron, de képtelen voltam eldönteni, milyen színt válasszak, aztán hirtelen bevillant, hogy úgy mutatna jól, ha minden szót más színű tintával írnék. Különleges színkavalkád lenne, ha valaki ránéz, azonnal jelzi neki, hogy nem sablonos iromány, mely az unalmas kék golyóstollal íródott, hanem üde látvány, mágikus erővel hat. Na, ilyen tudományom van nekem, örvendeztem. Csak néhány tollvonás, és megszületik a nagy mű, melytől mindenki megvidámodik, eltűnik az arcokról a szomorúság, elfeledik a bajokat, kisimulnak a ráncok, élettel telik meg minden, és étel helyett betűket falnak az emberek, mert betűből legalább mindenkinek jut, jóllakhatnak. Ennél a pontnál megmakacsolta magát ujjaim között a lila toll, mellyel épp az első szót készültem a lapra pingálni. Összeszaladt a szemöldököm. Jesszusom, mi a csudát művelek? Nem is tudok varázsolni és írni sem. Különben is, mire mennék több oldalnyi tiritarka irkafirkával? Nem elég papíron gyönyörködtetni. Akkor születik igazi varázslat, ha majd a szomszédban tengődő Amálka néninek minden nap kerül meleg ebéd az asztalára, és nem koplal délután kettőig, mert reggelire nem jut betevő, este pedig nem a tyúkokkal fekszik, hogy ne is gondoljon a vacsorára. Ha majd Pista bácsi nem hetente csak kétszer jár boltba, akkor is szégyenkezve süti le szemét, amikor remegő ujjaival terelgeti azt a néhány forintot kérges, agyondolgozott tenyerében, így számolgatja – az előző napról a boltosok nyakán maradt – két félig száraz vizes kifli árát, hogy otthon forró cukros teába áztassa, és mohón tömje magába, azzal csillapítva nem múló éhségét.
Ha majd Ferkó nem zsíros kenyeret hoz minden nap az iskolába, azt is vékonyan kenve, hogy másnaptól nehogy üreset kelljen ennie, ha egyáltalán marad kenyerük. Pedig habos kakaóról álmodik a hétéves szöszke lurkó, eleven kissrác, mozgékony, tele vágyakkal, tervekkel, és olyan jóízűen majszolja szegényes tízóraiját, mintha sonkás szendvicset falatozna.
– Tegnap rajzoltam magamnak habos kakaót – csillan fel hatalmas kék szeme, s a beszéd hevében kikerekedik. Előkotor táskájából egy gyűrött rajzlapot, elém teszi. De hát ez a kakaó kék, nézek meglepetten, ám nem szólok egy szót sem, már mondja is. – Azért kék, mert nincs barna színesem, anyunak nem volt rá pénze, csak piros-kék postairónom van – s már mutatja is a felére töpörödött, mindkét végén késsel hegyezett vastag ceruzát. – A habot pirosra színeztem, de nem baj, tudom én, hogy fehér. Amikor végeztem a rajzolással, behunytam a szemem, és már éreztem is a habos kakaó illatát, elképzeltem, hogy kortyolok belőle egy nagyot, nem nyelem le azonnal, hogy tovább a számban maradjon az íze. Vacsorára vajas kenyeret ettem, ahhoz rajzoltam a kakaót. Szombaton májkrémes kenyér lesz, azt nagyon szeretem, vasárnap pedig parizer, az a kedvencem. Várom a szombatot és a vasárnapot. Ma szerda van – és már nyitja is az ujjait, hogy számláljon. – Szombatig hármat kell aludni. Három vajas kenyér, utána májkrémes, aztán parizeres. Nem várom a hétfőt, pedig szeretek iskolába járni, jó veled beszélgetni, mindent elmondhatok neked.
meghatottan pislogtam, igyekeztem eltitkolni, hogy mindjárt sírok, nyeldekeltem a könnyeimet. Kinyitottam a tolltartómat, Ferkónak adtam a barna színesemet, és egy köteg rajzlappal is megtoldottam. Hálásan mosolygott. – Most már neked is rajzolok habos kakaót, finom lesz, holnap megkóstolhatod, majd megtanítom, hogy kell.
Olyan lelkifurdalásom támadt, hogy alig bírtam el vele. Eszembe jutott, hogy van a fiókomban egy piros Balaton szelet, amolyan vésztartalék arra az esetre, ha nem marad időm ebédelni. Kivettem a fiókból, szótlanul átnyújtottam Ferkónak, aki azonnal elfogadta, illedelmesen megköszönte, és villámgyorsan zsebre vágta.
– Nem eszed meg? – kérdeztem tőle meglepetten.
– Nem. Hazaviszem, elfelezem anyuval. Mindent megosztunk, ha kap valamit, ő is mindig a felét nekem adja. Amióta apu elment az angyalokkal a felhők közé, csak mi maradtunk egymásnak. Szerintem onnan már nem jön vissza, ezért nekem kell vigyáznom anyura. Mindig beteg, és én azt akarom, hogy meggyógyuljon. Egyszer rajzoltam neki gyógyszereket, de amikor meglátta, leborult az asztalra, és rázkódni kezdett a válla. Azt hiszem, nem jól sikerült, ezért inkább többet nem rajzoltam ilyesmit.
Hallgattam a csacsogását, úgy áradt belőle a szó, mintha természetes lenne, ami velük történik. Nem panaszkodott, nem sírt, és végtelenül kedves volt velem. Amikor bepakolta tanszereit a táskájába, adtam neki egy almát, a csoki mellé csúsztatta, már tudtam, miért. Jókedvűen felugrott, közel hajolt hozzám, megsimogatta kézfejemet, kicsit hozzám bújt és közölte, hogy holnap is jön, mert nagyon szeret velem lenni, mindig beszélgetünk, és elmondhatja nekem a titkait. Szökdécselve kiviharzott az ajtón, szaladt az iskolabuszhoz, és már utazott is hazafelé, hogy otthon megfelezze anyukájával a kapott ajándékokat.
Vacsoraidőben összeszorult gyomorral ültem le az asztalhoz, magam előtt láttam, amint majszolja a vajas kenyeret, ujjain napokat számlál, és csukott szemmel „issza” habos kakaóját.
Aztán megjelent előttem Pista bácsi alakja, ahogy a délről megmaradt fél szikkadt kiflijét tördeli és mártogatja, Amálka néni pedig a szomszédban már aludni készül, s nemsokára arról álmodik, hogy jóllakott. Vajon hány Amálka néni, Pista bácsi és Ferkó van?
Nem tudok varázsolni és írni sem. Nem kellenek ide színes tollak, szivárványos szavak, a színeket nem én adom, az életnek kellene osztogatni. Ki a felelős ezért? Hiába írok százféle színnel csendes magányban, némaságból még nem született forradalom.
Mocsokban ébredtem, mégis tiszta maradtam, hiába öntöttek küszöböm elé annyi szemetet.
Esténként hazugság vetett nekem ágyat,
s ijesztő álmokat látott a kerevet.
Üres reggeleken sovány volt az étel: „kötelező” indításként
kaptam néhány kopírozott szót,
a főfogással más lakott jól. Korgó gyomorral émelyegtem – eljött a böjt ideje.
Mosolyogva lépek át az újabb szeméthegyeken, már csaknem plafonig ér a szenny, mégse verem falba fejem, eltakarítom az akadályokat, közben hallgatok, nyelek nagyokat, hogy lelkem könnyebb legyen.
„Tiszta udvar, rendes ház” – falvédőszöveg, mégis igaz. Udvaromat már rég belepte a gaz, ide nem elég fűnyíró, szakképzett kertész kell, hatékony gyomirtó…
de tavaszi napfény fürdet sugaraival, csendes eső mossa fáradt lelkemet, s maradt még hófehér lapom, melyre színesebb életet festhetek.
Nem mindenkinek adatott meg a látás képessége, de vajon valóban a szemünkkel látunk?
Annyiféle érzék van, mely átveheti szerepét, ám a látók nem rendelkeznek olyan rendkívüli adottságokkal, hogy megtapasztalják ennek mágiáját.
A színeket lehet tapintani, felmelegítenek, vagy éppen lehűtenek. Kitágult orrcimpával érezni illatukat, és amikor a nyelv ízlelőbimbóihoz érnek, szétárad zamatuk, hallani még vitatkozásukat is; a fényt hangjegyekre váltani pedig olyan kivételes ajándék, mellyel csak a kiválasztottak rendelkeznek.
Belülről árad. A hangok harmóniája lélekből indul titokzatos útjára, átitatja a sejteket, majd a karokon végigcikázva eljut a gyakorlott ujjakig, finom érintések világítják meg a zongora billentyűit, fényárrá lényegülnek az akkordok, káprázatos színekké a dallamok.
Bús barnák bandukolnak, pinkek piruetteznek, királykékek keringőznek, tűzpirosak tangót táncolnak, vidám violák viháncolnak, a félénk fehér szerényen meghúzódik, csak a háttérben festeget, amíg a fényorgona el nem csitul.
Aki szemével nem tapasztalhatja meg a fényt, magából sugározza – zenéje betölti a teret, magasra emel, a szivárvány színeiben pompázik, és beragyogja a szíveket.
árnyékra napfény
muzsika felhők fölött metamorfózis a lélek szabadsága öröklét ígérete
Kép – saját szerkesztés
Hermann Tibi születésnapjára
Kedves „Hátibcsike”, meghatottan írtam neked a fenti sorokat, közben lejátszódott az a néhány évtized, amit együtt töltöttünk a zenében. Izgalmas és feledhetetlen utazásunkon sok mindent tanultam tőled – általad is látni a világot. Imádtam, hogy bármilyen számot választottam, te kapásból eljátszottad a kíséretét. 💓
Kerek évfordulóhoz érkeztél, lassan utolérsz. 😁
Isten éltessen sokáig mindenféle jóban, egészségben, örömökben, és kísérjen továbbra is a zene bűvölete! Boldog szülinapot! 💓😊
