Azt mondtad, írjak. Nem szófogadásomról vagyok híres, te mégis elérted, hogy félrevonuljak a másik sarokba, pötyögjek valamit. Meglátjuk, mi sül ki a semmiből. Nyilván sikerül összehordanom hetet-havat, legalábbis az esetek többségében így történik; hozzáfogok egy vershez, beugrik a záró sora, utána megírja magát a költemény. Fogalmam sincs, miért működik így ez a folyamat, de már többször sikerült nulláról felhozni egy-egy hirtelen előkerült gondolatfoszlányomat. Neked könnyű a másik sarokban; hallom, ahogy kattognak a billentyűk ujjaid alatt, mire én tíz sorhoz érek, te már megtöltesz egy egész oldalt. Majd jól nem mutatom meg, miben mesterkedem, bár úgyis megdicsérnél; mondtam én, boszorkány, írnod kell, megy az, csak el kell találnod a betűket; erre széles mosoly jelenik meg arcomon, nem fordulok feléd, észre ne vedd, megint nem az íráson jár az eszem; csak egyetlen probléma van, hiába ülünk egymásnak háttal, akkor is látlak, valóban mindenhol van szemem, ez a pedagógus hivatás átka, lehunyt szemmel is érzékelem a körülöttem zajló dolgokat, akkor miért ne érzékelnélek téged?
Te csak írj, ne is törődj velem, majd jót derülsz ezen az irományon, melynek irodalmi értéke csekély, de most nem is magasröptű kötött verset, maradandó novellát szándékozom alkotni, hanem olyan (nem) művet, melyben egyedi jegyként én vagyok jelen, pillanatnyi hangulatommal, és most éppen fülig ér a szám, mert 22:33 van, félbeszakítod az írást, ezt az órát és percet nem lehet egymás nélkül tölteni még akkor sem, ha csak néhány méter köztünk a távolság. Félretolod a széket, csintalan vagy, huncut vigyorral felém indulsz, és e nevezetes ünnepi időpont alkalmából olyan érzéki csókot kapok, hogy beleszédülök, egész máshol kezd járni az eszem, nem az íráson, semmi vers, semmi novella, inkább valamiféle zene szólal meg bennem, izgalmas akkordok csendülnek fel ereimben, és egyáltalán nem érzek késztetést, hogy folytassam a pötyögést.
Azt mondtad, írjak. Szerinted lehet így? Dehogy, még nagyjából sem, inkább pimaszkodnék most, kényeztetnélek, de nem lehet, még várnom kell picit, hogy befejezd a novellát, mert a világ minden kincséért sem akadályoználak, inkább teret, nyugalmat biztosítok neked.
Hány oldalnál tartasz?, kérdezem, mire nevetve, nyelvedet nyújtva válaszolod, két és fél, és én összegzem; hm… akkor már tizenkettő, és pimaszul én is nyelvet öltök, oldott hangulatban újra hátat fordítunk egymásnak, átadjuk magunkat a betűk, szavak hatalmának.
Én elakadok, nem tudok koncentrálni, inkább hallgatom, ahogy fürge ujjaidtól ütemesen kopog a klaviatúra, ám nem kell sokáig ábrándoznom, hirtelen csend lesz, széked kerekének gördülését észlelem, máris vállamon érzem kezed, magad felé fordítasz, kérdeznélek, ám betapasztod a szám egy könnyű csókkal, ránézel a monitorra, jókedvűen konstatálod, lám, látszik valamiféle íráskezdemény, nem tétlenkedtem, de nem olvashatod el, majd reggel kapod meg, ébresztő kávé mellé, most inkább bújjunk össze alvás előtti kényeztetésre, ez minden napunk koronája, amikor gondtalanul simulunk egymáshoz, izgalmasan összeforrva, majd ölelésben ernyedve ájulunk bele a pihentető éjszakába.
Te csak írj, ne is törődj velem, majd jót derülsz ezen az irományon, melynek irodalmi értéke csekély, de most nem is magasröptű kötött verset, maradandó novellát szándékozom alkotni, hanem olyan (nem) művet, melyben egyedi jegyként én vagyok jelen, pillanatnyi hangulatommal, és most éppen fülig ér a szám, mert 22:33 van, félbeszakítod az írást, ezt az órát és percet nem lehet egymás nélkül tölteni még akkor sem, ha csak néhány méter köztünk a távolság. Félretolod a széket, csintalan vagy, huncut vigyorral felém indulsz, és e nevezetes ünnepi időpont alkalmából olyan érzéki csókot kapok, hogy beleszédülök, egész máshol kezd járni az eszem, nem az íráson, semmi vers, semmi novella, inkább valamiféle zene szólal meg bennem, izgalmas akkordok csendülnek fel ereimben, és egyáltalán nem érzek késztetést, hogy folytassam a pötyögést.
Azt mondtad, írjak. Szerinted lehet így? Dehogy, még nagyjából sem, inkább pimaszkodnék most, kényeztetnélek, de nem lehet, még várnom kell picit, hogy befejezd a novellát, mert a világ minden kincséért sem akadályoználak, inkább teret, nyugalmat biztosítok neked.
Hány oldalnál tartasz?, kérdezem, mire nevetve, nyelvedet nyújtva válaszolod, két és fél, és én összegzem; hm… akkor már tizenkettő, és pimaszul én is nyelvet öltök, oldott hangulatban újra hátat fordítunk egymásnak, átadjuk magunkat a betűk, szavak hatalmának.
Én elakadok, nem tudok koncentrálni, inkább hallgatom, ahogy fürge ujjaidtól ütemesen kopog a klaviatúra, ám nem kell sokáig ábrándoznom, hirtelen csend lesz, széked kerekének gördülését észlelem, máris vállamon érzem kezed, magad felé fordítasz, kérdeznélek, ám betapasztod a szám egy könnyű csókkal, ránézel a monitorra, jókedvűen konstatálod, lám, látszik valamiféle íráskezdemény, nem tétlenkedtem, de nem olvashatod el, majd reggel kapod meg, ébresztő kávé mellé, most inkább bújjunk össze alvás előtti kényeztetésre, ez minden napunk koronája, amikor gondtalanul simulunk egymáshoz, izgalmasan összeforrva, majd ölelésben ernyedve ájulunk bele a pihentető éjszakába.
Aludj jól, boszorkány, súgod fülembe; te is, pihegem, jó éjt, szép álmokat, hercegem!
Kép - Web
