őszi eső csepegtet új álmokat,
színes levelek hullanak,
egymáshoz bújnak a fák alatt –
megfáradtak, akárcsak én,
de nem nyűglődnek a világ szégyenén,
nem értik, hogy gyilkos az ember,
hogy már annyi a bűn, mint tenger-
ben a vízcseppek száma.
Irigylem őket –
minden levél halálában ott az élet csodája.
Tisztán borulnak a földre,
nem érzik magukat összetörve,
a természet rendje szerint élnek, halnak,
majd humusszá válnak,
majd humusszá válnak,
s éltetői lesznek a talajnak.
Kép – Pinterest
Milyen szép ma a versed... :)
VálaszTörlésArra gondoltam, hogy így kellene élni. Ilyen természetesen, ilyen egyszerűen, mindig megújulva, éltető erőt adva a környezetünknek, nem nyűglődve a világ (és mások) szégyenén.
Amikor az ember mélyponton van, nagyon jó lenne egy röpke sóhaj után "újjászületni", megújulni, mint ahogyan a természet teszi.
Elvarázsolódtam ettől a versedtől. Köszönöm.
Szeretettel: Vox
Igazad van, Vox, de ahhoz meg kellene fosztani magunkat a gondolkodás képességétől.
TörlésCsodálatos dolgok vesznek körül bennünket, de elvonja figyelmünket róluk a sok szenny.
Így másképp fordulunk környezetünk felé, nehezebb észrevenni a szépet és az igazi gazdagságot.
Ezért (is) írtam ezt a verset, és felszínre kellett hoznom a lírámat, hogy visszataláljak önmagamhoz. :)
Örülök, hogy tetszik. Én köszönöm, hogy támogatsz. :)
Szeretettel: Kankalin