Kedves Olvasó!
Ezt az összefoglalót és ajánlást a Fullextra Művészeti és Irodalmi Portálon készítettem Lőrinczi L. Anna Autizmus dal című blogjához csatlakozva.
Örültem a bejegyzésének, mert egy egész társadalmat érintő témát vetett fel. Az Autizmus dal nagyon jól kifejezi, ami az autizmus lényege, csak néhány percet kellene szánni rá mindenkinek. Sokat javulna a helyzet.
Az autisták a legőszintébb, legszerethetőbb emberek, de mivel ezt embertársaik nem veszik észre, illetve nem hiszik el, ezért bezárkóznak, nem mutatják ki érzelmeiket, pedig hihetetlenül mélyen tudnak érezni.
Minden területen maximális teljesítményt nyújtanának, de ha csak egy kis hibát is észlelnek önmagukban, már megtorpannak, és azt mondják: "nem tudom".
Sok gátló tényező nehezíti az életüket. Nemcsak a külső környezetben, hanem az iskolában is. Sajnos a pedagógusok között is elég sok olyan van, aki nem tolerálja, hogy ezek a gyerekek (felnőttek) mások. Megkeserítik az életüket és azokét, akik kiállnak mellettük. Nagyon rossz tapasztalataim vannak ezen a téren.
Semmi másra nem kellene figyelmet fordítani, mint arra a három területre, ahol megmutatkozik az autizmus spektrum zavar: a kommunikáció, a szocializáció és a praktikus gondolkodás.
Egyszerű mondatokra van szükségük, segítségre a beilleszkedésben, aminek a kommunikáció az alapja. A feladatok elérési útját meg kell tanítani nekik, mert egyedül bonyolult módon jutnak el a megoldásokhoz, vagy sehogy, mert még előtte feladják és dührohamot kapnak. Itt nemcsak az iskolai feladatokra gondolok, hanem bármilyen problémára, ami az útjukba kerül.
Az autisták beillesztése közös cél, mert ők is egyenértékű tagjai a társadalomnak. Joguk van egy nyugodt, tartalmas élethez. Képességeik gyakran meghaladják az átlagos szintet, hihetetlen dolgokat tudnak, mindannyian tanulhatunk tőlük.
Ezeket nem ismerik fel saját maguk, hanem rá kell vezetni őket. Sok türelem, megértés szükséges hozzá és az, hogy "belelássunk a fejükbe". Ezt az egyik tanítványom fogalmazta meg így: "Nem hiszem el! Andi néni belelát a fejembe! De én is a magáéba!" :) - ez akkor hangzott el, amikor egy feladatra azt mondta, hogy "nem tudom", de én azt állítottam, hogy igen, és rávezettem, hogy nekem van igazam. Hatalmas harcot vívtam vele, de biztonságot adott neki, hogy sikerült a megoldás. A lényeg ebből a kölcsönös bizalom.
Megszámlálhatatlan történetem van, egyszer le kellene írnom ezeket, hátha jó lenne érzékenyítésnek.
A véleményemet már elmondtam máshol is: elsősorban a társadalom szorul rehabilitációra, nem az autisták.
Nagyon fontos, hogy aki foglalkozik egy gyermekkel, vonja be azokat is a terápiába, akik közvetlenül érintettek, azaz a szülőket, testvéreket, nagyszülőket. Csak együtt lehet hathatós eredményt elérni. A család meglátásai és tapasztalatai nagyon fontosak, mert az autisták minden rezdülését ismerni kell ahhoz, hogy fel lehessen oldani a bennük lévő gátakat. Állandóan előttük kell járni néhány lépéssel, ismerni kell őket ahhoz, hogy ki tudjuk számítani a lehetséges reakciókat.
Mellékelek itt egy olvasmányt, hátha valaki kedvet kap közelebbről is megismerni, hogy milyen életük van, meg azt is, hogy milyen lehetne. Nemcsak szakmai, hanem irodalmi szempontból is ajánlom:
Autizmus az elmélettől a gyakorlatig
Autizmus az elmélettől a gyakorlatig
Van még néhány ajánlatom, hogy a szemléletváltás, amit nagyon fontosnak tartok, mielőbb megtörténjen:
Azt gondolom, hogy a mellékelt anyagokat képtelenség könnyek nélkül olvasni. Én nem bírom ki egyszer sem, pedig már jól beleástam magam az autizmus spektrum zavar titkaiba. Örülnék, ha minél többen megismernék a gondolatba zárt világ rejtelmeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése