Csúf játékot játszik velem a tél. Hol rejti kincseit? Sehol egy hópihe, nem nyílik jégvirág, csak eső hull a semmire, csorog a víz mindenütt – könnyező fák, ázott utak.
Bennem kutat, és tócsatükröt tart elém a tél, hogy lássam magam, aki nem vagyok, nem én – ez nem az egész, csak fél.
Tán arcpirosító kéne, ha nem csipked a fagy. Tegnap tavasz hazudott, ma ködösít az ősz. Kinek játszik álruhában a tél?
Jelmez mögött halotti csend. Csak néhány eltévedt falevél kereng, s keresem önmagam, de nem találom, már nem olyan szép a világom, ahogy nemrég hittem.
Ez a szonett egy feladatra született, a FullExtra Irodalmi és Művészeti Portálon írtam, ahol rendszeresen "játszunk" egy jó csapattal.
Feladat: mély hangulatú shakespeare-i szonett. Szerepeljen benne a négy évszak – ősz, tél, tavasz, nyár sorrendet tartva, a záró két sorban ismét jelenjen meg az ősz, és ezek a sorok (lehetőleg) tíz szótagosak legyenek. A megadott szavakat szabad toldalékolni.
A ritmust nem kötelező, csak ajánlott tiszta jambikusra írni.
Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,
havas palástba öltözött a rét is,
ontja jégvirág szerelmes illatát,
talán nem érzel bánatot, s ha mégis,
szemedre csókolja hűvös dallamát,
s az ajkad álmodó mosolyba szédül,
így iszod magadba átható neszét,
egy röpke sóhaj oldja súlya nélkül,
aztán végre rácsodálkozol, de szép... és csilingelnek úgy a jégcsapok, hogy tudd, a télben én is ott vagyok.
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a tavasz.
Novemberi eső
Egyre hull, s a lelkem mossa,
sós patakkal egyesül.
Ég haragja bennem sorsa,
vízzé váltja legbelül
időm ostorát és a kínt,
mi szép szavakkal öltve
vágyakból hamis csöndet int,
hát hagyom, hogy e csöndbe
úgy vegyüljön, mint mi örök,
hol hiába halnak körök,
értően látom sorát,
bár játszom az ostobát.
Őszi billog
Már megint az ősz kesereg,
kertem alján utat tör.
Álmot ront, e hős szerepet
rám írta, és elgyötör.
Míg nedűjét issza a föld,
a lelkem reszket belül,
virágok halnak, s fáj a csönd,
illat-avarba merül,
és esőmbe sír ez a csönd
könnyzáporral és egyre fönn,
pedig belőle nyílok.
Az ősz csak ócska billog.
TélcsengŐ
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltsam a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
Télige(n)
Szól a tél. Még esőt szitál
és ködöt hullat, ledér.
Csak ólálkodik, mert kivár
álmot, ritka percekért.
Jó volna így aludni el,
ölelni a Végtelent
és szeretni, hisz hinni kell;
a tél új tavaszt jelent,
e szép tavaszban létezel,
majd ősz a nyárra ráfelel;
mind érzik, amit én is,
hogy nincs évszak, csak fétis.
Tiéd a tél
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
TavaszlesŐ
Még él a tél, incselkedik.
Zord arcát úgy mutatja,
hogy mohósága csöndet int.
Hozzád bújnék, tavaszba,
hol virul az élet, Veled.
Nem számít semmi. Érted?
Érted élek, vagyok neked
s te vagy, hiába féled.
Vágyott tavaszod nálam él,
és bennem a tavaszmesén
olvadnak el jégcsapok.
Vacogva, nálad vagyok. Bolond a tél
Bolond a tél. Tavaszt mutat,
de zord arcát is adja.
Azt nem értem, ha jól mulat,
miért hagy így magamra.
Én csak nézem a jégcsapok
olvadó neszét, hallom
a látványt, így bőven kapok
belőlük zenét s vallom,
belém zokog a várt tavasz;
és hiába halnak szavak, Te mindig bennük leszel;
már Mindenben létezel.
TavaszkeresŐ
Kacsintott egyet s elhagyott,
fényét orcámra sírta.
Madárfütty zendült, de fagott
kavarta fel a líra
csendüléseit, hát letűnt.
Hiszem, felém jön megint,
mikor fülében ég kihűlt
dalom, s a télre legyint.
A kikelet mindig ilyen,
nem állítja meg semmi sem.
Nincs rá hatalom, s egyre
tavaszba szédülsz benne.
Tavaszcsaló
Kertemben tavasz csivitel,
madarak zengik létét.
Halottas homály viszi el
az érkezést, hisz kér még
napsütést, tőled áradót,
s ha sziporka is, éltet,
hát ne légy fukar, átkarolt
szelíd szavad, mi képlet.
Hol bújsz? Nélküled nincs tavasz.
Már látom, Te magad vagy az.
Picinyke fényt küldj nekem,
érezzem, hogy létezem.
Nyárfosztott
Valahol elveszett a Nyár,
s tűnni kész a rejtelem.
Álmaimban még visszajár,
hát rémülten keresem.
Talán belém halt egy reggel,
mert nem találta magát,
vagy nem érzett a beteggel
sok álmatlan éjszakát.
Ma rádöbbentem, valahol
gyönge szívemben zakatol.
Sorolhatnak évszakok, Nyár nélkül halott vagyok.
Őszmosoly
Már beköszönt, így jelezte
uralmát a nyár felett.
Cseppek csordulnak csak egyre,
s az ajkad ráncán eredt
esőbe hajló, bús mosoly.
Így látlak, ez igézet,
őszi kedved bennem komoly,
s évszakok összeérnek;
hát ne mondd, hogy egykor elmész,
hisz nem hagyhat halni Hermész,
mert az én Őszöm maradsz,
kiből kihajt a Tavasz.
Tiéd a tél, hordd magaddal,
fázz csak paplanod alatt,
fájjon, ha majd nem fakad dal,
és sírj, hogy az se maradt,
és érezd, amint reszketek,
mikor halott lesz minden,
ha nem várhatok két kezet,
ami eltöröl kínt benn,
mert itt fagyos a tél, szikár,
nyakamba liheg, jég szitál,
te tűnj el, ha menni kell,
de ne hagyj a semmivel.
Versbe bújok, hogy ne fázzak,
ha jeges szél diderget,
és csak úgy oltom a lázat,
hogy ontsam azt, mit kellett.
Szűk szavakba rejtem magam,
hát írok rendületlen,
már nem bánt a tél sem, ha van,
bár tavaszt se feledtem.
Csengő hangon szól e képzet,
fülembe sír, hát enyém lett.
Látom tiszta íriszét,
még a tél sem tépi szét.
.jpg)
