Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok... ne félj, csak épp öledbe fészkelődöm. Veled vagyok, mitől talán a súlyok lehullanak. Becézz, te titkos őröm...
meséld el azt, miként fakadsz mosolyra, ha szűk szavunk a percbe új reményt csal – kimért időnk keserv felé sodorna, de most mesélj nekem, talán belénk hal.
Tudom, te is rohansz a gondod űzve, s a szél kikezd, de úgyse bánt, vigyázlak. Napokra nap jön, éveket betűzne, az élet így adott, de még kivárhat.
A gondolat komoly, s kivált eretnek – csak azt tudom ma már, miért szeretlek.
Bennem még kék az ég, de fölém fekete felhők jönnek, vakká tesz a sötét, nyirkos a tél is, nem talállak a ködben.
Talán nem is létezel, csak az elmém képzel el... pedig élsz, s a lelkedet is látnom kéne – sorok közé írtad, szép szavakba szedted. Olvasnom kell Téged, mert megrémít a csended.
Képtelen képlet… s miközben egy végtelenített bakeliten
Mark & Emmylou dalát figyelem, előbújnak
a rejtett emlékek, szemem sarkába gyűlnek. Nem sírok, nem sírok, nem… De igen. Bőrömre mosnak a könnyek. Fájdalom ez? Nem. „Csak” egy lemez: a Love And Happiness.
(Evokáció Emmylou Harris & Mark Knopfler Love And Happiness c. dalára.)
Elfáradtam. Ismeretlen utakon barangoltam, tüskés bozótokban vágtam csapásokat, hogy előbbre jussak, kíváncsiság hajtott. Felfedezéseket tettem, csak a „most” érdekelt, a friss élményektől elégedettnek és felszabadultnak éreztem magam, amíg el nem ért a felismerés, hogy ebből a nagy szabadságból hiányzik valami: egy sajátos, csak rám jellemző belső szabadság. Mekkora paradoxon! Alig hihető, mégis igaz. Akkor értettem meg ezt a hiányt, amikor újra találkoztam VELE. Először könnyed érintés volt, amit jóleső bizsergés követett, majd egyre lázasabb állapot, egymásba fonódó titkos gondolatok – beleborzongtam, és megfordult velem a világ.
Bejártam erdőket, bérceket, sziklákra kapaszkodtam, feljutottam egy délceg hegyoromra is, de közben cipőm talpa vékonyra kopott, ruhám rongyokká foszlott, már alig bírja lábam, és csak pár korty vizem, néhány madárlátta hamuban sült pogácsám maradt, szinte minden tartalékom elfogyott. Ideje visszafordulnom, amíg van elég erőm eljutni oda, ahol lent is magaslatokban éreztem magam. Most megpihenek, kiadós alvásra van szükségem, s talán újra megálmodom. Vajon megmaradt a helyem azon a gyönyörű tisztáson?
Nem egyedül éltem ott, hűséges társ szegődött mellém, akivel megértettük egymást, minden együttlétünk örömteli volt, szabályaink között is szabadságban teltek napjaink. Nem beszéltünk, virágokat ültettünk. Csodálatos színekben pompázó szóvirágokat, melyek különleges tulajdonsággal bírtak: nem hervadtak el. A virágtenger nőttön-nőtt, és nem termett meg benne gaz. A tisztást festői liget ölelte, karcsú fái nekünk hajladoztak, ágaikon rügyek pattantak, illatos virágszirmokká változtak. Gyakran üldögéltünk egy kis tó partján, figyeltük a vízgyűrűket, számláltuk a kerek levelű tavirózsákat. A végtelenség érzését tudhattuk magunkénak. Nem volt szükségünk zenére, a dallamok belőlünk keltek életre, s amikor leszállt az éj, szentjánosbogarak világítottak, nehogy szem elől tévesszük egymást.
Megvan még a tisztás. Most magányos, elhagyatott. Csak eltévedt vadvirágok árválkodnak, rövid idő alatt elhervadnak. A táj kietlen, a fákon alig látszik élet, s nekem úgy belesajdul a lelkem, hogy nincs tovább maradásom. Nem ülhetek tétlenül, nem vándorolhatok örökké kalandos utakon. Étlen-szomjan, mezítláb és meztelenül is visszatérek, mert elért hozzám a mély sóhajjal küldött üzenet, hogy ott vár rám… a Szonett.
Titokszonett
A tintató nyugodt, a toll kiszárad, üres lapot kapar, hiába írok, pedig szavadra hívok új imákat, te nem tudod, s a hófehér papírok halomban állnak, ám felold az éjjel – magányom árnya már betűkre bomlik, elém gurulnak egyre, szerteszéjjel csapong a gondolat, nem ér a pontig… de hogy lehetne hangod illatára a kotta hangjegyét szavakba csenni, mikor leírva, mágiád halála – lexéma –, nem marad belőle semmi? Ha jő a hajnal, ablakot nyitok, s a szélbe szórom, így marad titok.
A kép forrása:
David Gilmour – William Shakespeare – Sonnet 18 (HD)
Ma Önre gondolok, pirulva, a régi képe bennem él. Ha láthatom virulni újra, nem érdekel, ha nem beszél. Szemében ott a tűz, mi éget, s az ajka íve még igézet, pedig fakult a szépián – talán maradna szép nyitány? De Jevgenyij, hiába néma, sorokba írja ritmusát, a hang a szívbe így jut át, s lehetne mindörökre példa: habár dülöng a kártyavár, az Ön szerelme Tánya már.
Szomorkás a reggel, Te nem vagy itt, én sem vagyok ott. Tótágast áll bennem a tavasz, esőfelhők gyűlnek – csalókának tűnhet, de nem az. Az ereszről már csordul is a víz, cseppek kopognak ablakomon, és nem tudom, hova lettem ezen a márciusi kedden, bent rekedtem az idő labirintusában. Maradok még, nem kutatok utat,
nem kell kijárat, inkább elhagyom magam. Jó megbújni felhőim között s érezni, hogy szívembe költözött az Eső.
Már sátrat bontott az alkony, útnak indultak a csillagszekerek. Nem vagyok nálad, mégis veled. Valami szépet mondanék, nyugtatót, de csak a szélbe súgom, röpítse hozzád mézillatú sóhajom, s úgy simítsa homlokod, ahogy én tenném, ha ott lennék. Hunyd be szemed, békét rajzolok neked,
szemhéjadra
álomszirmot csókolok... aludj, pihenj, amíg körbeleng
mert semmi sem változik. Az ég kék, de fekete felhők jönnek szembe, a fű (néha még) zöld, olykor madár füttyent a csendbe, nincs új a nap alatt, így megy ez.
Hajnalban csörög a vekker, vagy már keltenie sem kell, a szokás hatalma ébreszt, majd a jól bevált rutin – legalább ez legyen meg tutin: könnyű reggeli (erőgyűjtés végett), közben a tévét nézed, felhúzod magad a híreken, étvágyad is elmegy tőle, de nem adod fel –
egyelőre. Belegondolsz a jövőbe, harcos marad a kedved, bár már alig hiszel haladásban, inkább kettőt látsz hátra, mint egyet előre, csak a dőre idő fürge, fékevesztetten rohan.
Fásultan indulsz a hétnek.
Az aluljáróban koldusok kérnek, könyörögve néznek szemedbe, tenyeredben apró vigasz, riaszt ez a kép. Fáradtan ülsz a „tömegközön”, utasok arcán méla közöny, benned már dolgozik a megszokott kérdés: vajon ma ki fizeti a révészt?
Még élsz. Lehúzol tizenegyszer hatvan percet, a takarító szól rád vagy a portás, vagy egy belső hang kerget: haza kéne menni, elég volt mára ennyi, talán lesz még holnap is.
Este vár a szerelem, néhány óra kegyelem, majd álomba zuhansz vele, és forog tovább
Új élet, régi remények, próbálod elérni a lehetetlent. Csillagokkal kergetőznél, tótágast állnál a Tejúton –
nem az igazin, csak a képzelet határán.
Kétszer lépnél ugyanabba a folyóba, de nem indul a lábad. Szédelegsz a parton, az elmúlás hidege fészkeli magát vékony kabátod alá, s bár hajadba még nem festett ezüst csíkot az ősz, sejtjeidben érzed, a piktor nemsokára győz. Már keveri a színeket.
Karod az ég felé emeled, kikeleti csodára vársz, de csak a bősz folyó rohan, a habokkal tovacsordul az idő – két kézzel markolnád, talán jutna még néhány perc boldogság.
Végül rádöbbensz, nem csak a folyó más, vele változtál, keserű napok érleltek. Ez megnyugtat, legalább nem cáfolod a bölcs igazát, bár makacs maradtál, neked ugyanaz a folyó kell.
Új tapasztalatokkal, archivált álmokkal, s mielőtt a tengerbe kerül, könnyed vizével egyesüljön –
A 2022-es évem leginkább az „alkotói csend” és az „újjászületés” jegyében telt. Nem vettem részt pályázatokon, versenyeken, csak írtam és vállalt szerkesztői feladataimmal foglalkoztam a Napvilág Íróklubon, Az Élő Magyar Líra Csarnokában, utóbbi időben pedig a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portálon is. Mindhárom helyszín fontos meghatározója irodalmi pályámnak, fejlődésemnek.
A Napvilág Íróklub megújulása és „költözése” sok plusz energiát igényelt, de – reményeim szerint – megtérül, mert végéhez közelednek a munkálatok, és nemsokára egy csodálatos, modern oldal nyílik meg a régi és új alkotó tagok, valamint az olvasók számára.
Az év első felében nem történt különösebb esemény, amit kiemelhetnék, utána gyorsult fel körülöttem az irodalmi élet.
📖 Június elején kezembe került egy könyv, mely akkora hatással volt rám, hogy nem tudtam letenni, recenzió írására is késztetett.
Cirill Kabin Csaba „a gajdesz felé” kötete gyökeres változást hozott, új perspektívákat nyitott előttem – élet, irodalom és egyéb művészetek terén.
📖 Megtisztelőnek tartom, hogy lektorálhattam Egervári József nemrég megjelent tartalmas kötetét, mely Egerváry József: Apróságok címmel került a Magyar Elektronikus Könyvtárba.
Kováts Péter Skorpió négy videóval örvendeztetett meg engem és a hallgatóságot, különleges orgánumával koronát tett verseimre.
A Sumida folyó hídja Kulturális Magazin jóvoltából nagyobb olvasóközönséghez is eljuthattak verseim.
Új „színfolt” a MARADOK #VERS#DAL HÁLÓ hírlevél és irodalmi portál webes felülete. Itt is helyet kaptak műveim és egy bővebb interjú is, Szinay Balázs által.
A Gondola Kulturális Magazinban szintén megjelent egy cikk, Bak Rita készített velem interjút.
Az „A Hetedik”folyóiratba is „bejutottam” néhány művemmel.
A Pesti költészet oldalán is olvasható versem.
*
💬Gondolatok „legekről”:
😊 A rendelkezésemre álló számadatok szerint eddigi legolvasottabb versem Az Élő Magyar Líra Csarnokában található. A Magyar Parnasszus Hegyoldala – Hegyorom minősítést kapott Anyegin-strófámra, a BűvÖletre 10.293 olvasó volt kíváncsi.
😔 Az év legnagyobb csalódása: mindenféle ok és indoklás nélkül – több szerző- és olvasótársammal együtt – egyetlen „gombnyomással” letiltottak a Litera-Túra Művészeti Magazin felületéről (erről bővebben írtam az „Ingyen lakoma" c. posztomnál).
Kérdésemre, hogy mi az oka ennek, nem kaptam választ, továbbra is homály fedi, emiatt kértem minden rólam készült poszt végleges törlését. Úgy gondoltam, hogy amennyiben rám nincs szükség, a műveimre se tartsanak igényt.
Több mint négy éven keresztül, havonta jelentek meg a magazinban posztjaim, a törődésért köszönet illeti P. Pálffy Juliannát. A szép emlékeket megőrzöm. 😊
💭 „Számomra az irodalom, a költészet szent dolog. A továbbiakban is ugyanazt fogom képviselni, amit eddig – békésen, tisztán, alázattal –, és hiszek a szavak erejében, az irodalom valódi értelmében.
Az írás mindenkor felelősséggel jár, mert a szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba kerül.”
📖 Legemlékezetesebb olvasmányom:
Cirill Kabin Csaba – a gajdesz felé c. kötete (2022)
💓 Idei legdominánsabb versem a Fényhozó. Úgy érzem, minden benne van, amit egy ember szinte csak álmaiban mer elképzelni. Kitörölhetetlen pecsét az elmúlt fél évemre és jövőmre nézve.
Végül, de nem utolsósorban: köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik tartalmassá, széppé, feledhetetlenné tették a 2022-es évemet.
Békés, boldog, egészségben, eredményekben bővelkedő új esztendőt kívánok Kedves Olvasóimnak, Szerző- és Szerkesztőtársaimnak, Barátaimnak, Családomnak – és természetesen Egynek! 😊💓
Titkokkal teli az este, pajkosan pislognak a csillagok, a hold legszebb mosolyát előkereste, a millió aranyszegecs körülötte ragyog, s én várom a Csodát türelmesen, mindjárt érkezik – csillaglesen.
[Hajnali hangolat]
Kíváncsi fény lopózik a függönyön át, végigpásztázza szobánk falát, majd megpihen arcodon – nem keltelek még, hagyom, hogy a lassan tűnő éjszakáé legyél. Kint ébredeznek a cserfes madarak, trillájukkal új szólamot játszanak, s én átadom magam ennek a meghitt csendnek, már nem kereslek –
megtaláltál, megtaláltalak.
[Telhetetlen]
Melankólia telepedik rám, pedig nem akarom. Alattomosan veszi birtokba tudatom, gyomromba fészkeli magát a félelem: talán nem is vagy igaz, csak álmodtalak és nem voltál velem, képzelek minden meghitt percet, belém reszket a kétségbeesés – hiányzol, már bármennyi ölelés kevés, az önfeledt napok pillanatoknak tűnnek, telhetetlenné teszel...
és akkor jössz, megcáfolsz hitetlenségemben: nagyon hiányoztam, telhetetlenné teszlek, s belénk reszket, ahogy lecsókolod rólam a kétségeket, a melankóliát... nem álomkép ez – valóság, és együtt hisszük tovább
Kíváncsi fény lopózik a függönyön át, végigpásztázza szobánk falát, majd megpihen arcodon – nem keltelek még, hagyom, hogy a lassan tűnő éjszakáé legyél. Kint
ébredeznek a cserfes madarak, trillájukkal új szólamot játszanak, s én átadom magam ennek a meghitt csendnek, már nem kereslek –
.jpg)
.png)
.png)
.jpg)
