Már sátrat bontott az alkony, útnak indultak a csillagszekerek. Nem vagyok nálad, mégis veled. Valami szépet mondanék, nyugtatót, de csak a szélbe súgom, röpítse hozzád mézillatú sóhajom, s úgy simítsa homlokod, ahogy én tenném, ha ott lennék. Hunyd be szemed, békét rajzolok neked,
szemhéjadra
álomszirmot csókolok... aludj, pihenj, amíg körbeleng
Mielőtt ide betérsz, fürdesd tisztára lelked, cseréld ünneplőre hétköznapi gúnyádat, mert tiszták a szavak, melyek itt várnak.
Bánat magvából csíráztak, fájdalom érlelte őket, könnyek öntözték – keserű könnyek, melyek mézízűvé váltak, s a költészet fényében növekedtek a hajtások.
Keress nyugalmat, csendes békét, gyógyírt bajaidra – olyan búvóhelyet, amilyet nekem jelent ez a menedék.
Ne legyen benned ártó szándék. Legyen ajándék ez a néhány morzsa – betűkbe, hangjegyekbe rejtve emberek sorsa, talán te is megtalálod sajátod.
Látod, ilyen egyszerű ez. Szólhatsz hozzám, de csak emberi nyelven szólj,
ne dúld fel lelkem nyugalmát. Bármikor nyitsz rám, én mindig ünneplőben várlak,
Ha már kivet magából a világ, menekülj el oda, ahol senki se lát, szabadra tisztulhatsz kötöttségek nélkül, pezsdülnek sejtjeid, lelked beleszédül. Nincs, ami határt szab, hangok szárnyán szállhatsz, bárhova repülhetsz, a könnyed felszárad, vagy épp útjára ered, gyöngy patakká válik, ahogy neked jó. Nincs ilyen társ másik.
Túl a sártengeren, túl mocsaras réten, túl emésztő gondon, túl a sötétségen, túl a kétségeken, minden hazugságon, magasra emelkedsz, s a szíved kitárod, mert soha nem csal meg, nem viaskodsz vele, neki adod magad, és örök hűséget fogad
Kíváncsi fény lopózik a függönyön át, végigpásztázza szobánk falát, majd megpihen arcodon – nem keltelek még, hagyom, hogy a lassan tűnő éjszakáé legyél. Kint
ébredeznek a cserfes madarak, trillájukkal új szólamot játszanak, s én átadom magam ennek a meghitt csendnek, már nem kereslek –
Átsejlő szürke köd mögött élet talált rám sok kacat között; tiéd e szivárvány-világ, virágot hintenek az őszi fák – a lombjukat felismerem, buja ágakon bizalom terem. Nincsen korlát, csak szabad út, és fénypompás a biztos alagút, nekem mutatják a teret aranyba játszó kandeláberek. Mohos barlang a menedék, hol színesbe fordulnak feketék, s tajtékzó Vihar-tengeren a szél csendjében nyugalmam lelem – nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj, egy hang fülembe súgja, “semmi baj”, s törvénybe írt a nevetés, majd egy passzust még gyorsan belevés: “az élet gyönyörű”– s mint a