Közhelyes

Csupa közhelyek
jutnak eszembe,

mert semmi sem változik.
Az ég kék,
de fekete felhők jönnek szembe,
a fű (néha még) zöld,
olykor madár füttyent
a csendbe,
nincs új a nap alatt,
így megy ez.

Hajnalban csörög a vekker,
vagy már keltenie sem kell,
a szokás hatalma ébreszt,
majd a jól bevált rutin –
legalább ez legyen meg tutin:
könnyű reggeli (erőgyűjtés végett),
közben a tévét nézed,
felhúzod magad a híreken,
étvágyad is elmegy tőle,
de nem adod fel –

egyelőre.
Belegondolsz a jövőbe,
harcos marad a kedved,
bár már alig hiszel haladásban,
inkább kettőt látsz hátra,
mint egyet előre,
csak a dőre idő fürge,
fékevesztetten rohan.

Fásultan indulsz a hétnek.

Az aluljáróban koldusok kérnek,
könyörögve néznek szemedbe,
tenyeredben apró vigasz,
riaszt ez a kép.
Fáradtan ülsz a „tömegközön”,
utasok arcán méla közöny,
benned már dolgozik a megszokott kérdés:
vajon ma ki fizeti a révészt?

Még élsz.
Lehúzol tizenegyszer hatvan percet,
a takarító szól rád
vagy a portás,
vagy egy belső hang kerget:
haza kéne menni,
elég volt mára ennyi,
talán lesz még holnap is.

Este vár a szerelem,
néhány óra kegyelem,
majd álomba zuhansz vele,
és forog tovább 

az idő kereke.

El Kazovszkij – Én és a hattyúm IV.

Európa Kiadó – Jó lesz (A38 LIVE 2004)

Napvilág Íróklub  >>> itt