2016. február 15., hétfő

Árad

Jégcsapok könnye hull eszterhéj alatt,
amíg az Ámoson még siklik a szán.
Lelke ott, de már a múlt kihányt falat,
csupán jelenbe játszik, mitől a lány
a Magány.

Délceg ágyú köp felé hamis havat,
hegytetőre vágyik, hát a szirtre tér.
Szemében képek és képbe gyűlt szavak,
hogy új tavasz köszön, és életre kél,
ha remél;

alatta bősz patak zubogva duzzad,
fölötte tiszta ég zenél, a kékek
harsogják benne ezt - Te végig tudtad -,
feladja önmagát, s e kósza lélek
Tiéd lesz.

Szívébe szebb tavasz virága nyílik,
szemébe télutó haván egy szikra,
fülébe hang-harang, hiszen a sírig
bőre borzolón akarja, s mi tiszta,
beissza.

Csak áll. Bámulja bénán, amint a víz
a völgyet átkutatja, ahogy árad
és kiönt; ma mindent visz, de míg az íz
tart, valóra válhat, s holnap már várad
az Árad.