A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdő. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 18., kedd

Faragj magadhoz / Schnitz mich dir zurecht / Tauber Ferenc

Nimm mich in die Hand,
wie uraltes Holz –
sägen brauchst du nicht,
leblos bin ich,
ein Holzklotz;
führe den Meißel mit den Fingern.
Hinunterfliegen
sollen die unnützen Späne.
Du sichtest mich,
hast fürs Formen auch Pläne
(Samthandschuhe nimm für mich,
dass ich nicht wie ein Span unterm Nagel dich
quäle).

Sprich mich an.
Zärtlich.
Streichle mich mit Worten,
deine Hand soll mir taugen.
Ein kokettes
Lächeln mit lachenden Augen
will ich, mit Haaren,
die wie vom Wind im Morgengrauen kraus sind,
und ihr Duft dich hinreißt bis zum Staunen.
Doch Schönheit ist nicht alles.
Ein geschnitztes, grades Rückgrat brauch ich,
mach mich redlich –
mein Herz sei riesig,
um dich aufzubewahren,
zu hüten mein Geheimnis.

Schnitz mich weiter, schnitz weiter…
rede so zu mir,
dass ich ganz erröte,
so, wie ich die Stimme von dir zuerst nur hörte,
und schon wusste,
dass sie ewig mir gehörte –
Tam, Tam,
Taram, Taram,
es klopft das Herz,
das Blut hält Schritt,
du gabst mir Leben mit.

Nimm mich mit dorthin,
wo die Basaltorgeln ständig treiben,
und Zeuge ist des Waldes Schweigen.
Umarm mich,
streife mir all die Ungewissheit ab –
lern mir zu glauben,
dein Sein zu glauben
und mich selbt.
Sei du mein weiser Lehrmeister,
schnitz mich dir zurecht.
 
(übersetzt von Ferenc Tauber)



Vegyél kezedbe,
mint egy százéves fát –
nem kell kivágnod,
élettelen
rönk vagyok;
vezesd a vésőt ujjaiddal,
hulljon le rólam
minden fölösleges forgács.
Te látsz engem,
tudod, milyenné formálj
(kesztyűs kézzel bánj velem,
nehogy bőröd alá fészkelje magát
szálkám).

Szólj hozzám.
Becézz.
Simogass szavakkal,
ne fájjon érintésed.
Kacér mosolyt,
nevető szemeket kérek,
hajam olyan legyen,
mit kócosra borzolt a hajnali szél,
még illatát is érezni véled,
de ne csak szépséget adj.
Egyenes gerincet faragj nekem,
tégy igazzá –
hatalmas szívvel,
hogy benne őrizzelek,
senki ne sejtse titkom.

Faragj tovább, faragj még…
beszélj hozzám úgy,
hogy fülig piruljak,
mint amikor először hallottam hangodat
és már tudtam,
hogy a legszebb dallam marad –
tam, tam,
tadam, tadam,
dobban a szív,
lüktet a vér,
életre keltettél.

Vigyél el oda,
hol bazaltorgonák nyílnak rendre,
s tanú csak az erdő csendje.
Ölelj át,
simítsd le rólam a kétségeket –
taníts meg hinni,
elhinni téged
s önmagam.
Légy bölcs tanítómesterem,
faragj magadhoz.

A képek forrása: Pinterest és saját album
(saját szerkesztés).

2023. március 5., vasárnap

Faragj magadhoz

Vegyél kezedbe,
mint egy százéves fát –
nem kell kivágnod,
élettelen
rönk vagyok;
vezesd a vésőt ujjaiddal,
hulljon le rólam
minden fölösleges forgács.
Te látsz engem,
tudod, milyenné formálj
(kesztyűs kézzel bánj velem,
nehogy bőröd alá fészkelje magát
szálkám).

Szólj hozzám.
Becézz.
Simogass szavakkal,
ne fájjon érintésed.
Kacér mosolyt,
nevető szemeket kérek,
hajam olyan legyen,
mit kócosra borzolt a hajnali szél,
még illatát is érezni véled,
de ne csak szépséget adj.
Egyenes gerincet faragj nekem,
tégy igazzá –
hatalmas szívvel,
hogy benne őrizzelek, 
senki ne sejtse titkom.

Faragj tovább, faragj még…
beszélj hozzám úgy,
hogy fülig piruljak,
mint amikor először hallottam hangodat
és már tudtam,
hogy a legszebb dallam marad –
tam, tam,
tadam, tadam,
dobban a szív,
lüktet a vér,
életre keltettél.

Vigyél el oda,
hol bazaltorgonák nyílnak rendre,
s tanú csak az erdő csendje.
Ölelj át,
simítsd le rólam a kétségeket –
taníts meg hinni,
elhinni téged
s önmagam.
Légy bölcs tanítómesterem, 
faragj magadhoz.


Kép – Pinterest


2020. június 14., vasárnap

Viharos – végletek kint, bent

Éktelen vihar van megint. Utálnia kellene – mindenki utálja –, ő inkább tiszteli, van benne valami méltóságteljes, talán Isten akarata, haragja vagy ereje, maga sem tudja. Összekuporodva bámul ki a megtépázott fákra, az alattomosan terpeszkedő felhőkre, bekebelezik az egész környéket, megvetik lábukat a horizont szélén, és eszükben sincs továbbállni. Ennek nyomós oka lehet, nemcsak időjárási jelenségnek tudja be, hanem terelgető jelnek, hogy meneküljön hűséges laptopjához, zárja ki magát az égiháborúból, hiszen ő a békét szereti. Amikor írogat, nem is annyira félelmetes a zivatar, kirekeszti aurájából, olyan vidéket varázsol magának, amilyet csak akar, olyan érzéseket, melyek nem szaggatják szét a lelkét; most épp erre készülnek, nem bír velük. Nehéz a szíve, megint megtapossa ez a rohadt élet, mint már annyiszor, egyedül maradt, nincs szüksége rá senkinek, kihajított rongy, aki egy megveszekedett szót sem érdemel. Ja, miért nem tudja befogni a száját?, túl sokat beszél, fölöslegesen; nem érdemes, sok beszédnek sok az alja, hát most összeszorítja fogát és hallgat. Birtokba veszi a klaviatúrát, ütemesen kalapálják ujjai, szegény betűk megrémülnek, nem tudják követni ritmusát, olykor összezavarodnak, majd rövid idő múlva megadóan veszik tudomásul, hogy gazdájuk rajtuk tölti ki elkeseredettségét, meghunyászkodva engedelmeskednek, nyugtató szavakat formálnak, mondatokba sorakoznak. Egy-kettő, egy-kettő, tíz, száz, ezer, rengeteg, és igazi rengetegbe képzeli magát; mohos erdőbe, ahol terebélyes fakoronák magasodnak fölötte – tölgyek mind –, százéves óriások, sokat tapasztalt, felhőkig érő csodák, a kedvencei; mindig megvigasztalják, elég, ha csak gondol rájuk, máris jobban érzi magát, és erre most nagy szüksége van. Talpa alatt vastag avartakaró, az ősz illatát idézi, beleszédül ebbe a jól ismert aromába, cipője orrával a levegőbe röpít néhány csomóba gyűrődött falevelet, alóluk megszeppent gomba kandikál ki a laza talajból. Újabb mozdulat, egy kis ártatlan vadvirág kezdeménye emeli rá pillantását meleg mosollyal, erdei madarak énekét is hallaná, ha képes lenne figyelni a hamisítatlan táj szépségére, ám neki sírhatnékja támad, nem tud örülni, a tölgyeknek most nincs hatalmuk felette, és hiába néz rá könyörögve a vadvirág, hiába csivitelnek a madarak, nem engedi be őket. Üresnek érzi magát, száraznak, mint a sivatag homokja, gyomorszája vészesen lüktet, erős nyomást érez, sírni kellene, bőgőzni, ám kiszáradtak a könnycsatornái, belül marad az áradat, kegyetlenül feszíti, mégis képtelen kitörésre késztetni. 
Nem segít az írás, ettől megrémül. Kétségbeesve ugrik fel a laptop mellől, ki sem kapcsolja, magára kap egy vékony kabátkát, az első keze ügyébe kerülő sportcipőt, majd nekiindul a világnak. Mindegy, hova; fogalma sincs, merre tart, csak el innen, minél messzebbre, nem érdekli, hogy körülötte villámok csapkodnak, és szinte megsüketül az égzengéstől, csak rohan a semmibe, belegázol a tócsákba, hadd fröccsenjen a sáros víz, nem érdekli, úgyis csurom vizes már a szakadó esőtől, egyébként is, minden mindegy. 
Háta mögött mozgásra lesz figyelmes, mintha szaladna utána valaki, erre felgyorsítja lépteit, senkivel nem akar találkozni, nem akar beszélni, utál beszélni, abból mindig csak baj van, nem akar embert látni! Eszement rohanásba kezd, önkívületében nem néz maga köré, csak egy hirtelen fékcsikorgás jut el tompult tudatáig, erős ütést érez baloldalán, félájultan terül el az aszfalton. 
Ajtócsapódás, ordítozás, eszmélés:
– Ostoba liba, elment az eszed?! Nem látsz a szemedtől?! Meg akarsz halni?! – ám a magából kikelt sofőrt nyugtatóan félretolva, fölé hajol a Szerelem.
– Ah, te, soha többé ne tedd ezt velem! Kértelek, bármit írsz, ne legyen szomorú.
Már egyáltalán nem akart sírni, hanem örülni az élet gyönyörűségének, és könnyesre nevette magát.

Life, Love and Passion – Jonas Gerard


2020. május 20., szerda

Nem akarok mást

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt, 
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen
eldobni gondokat, ruhát,
nem számolni többé perceket,
és szivárványhíd íve alatt,
esőben bőrig ázni veled,
majd együtt várni titokteli estét,
felhevülni tested melegén,
szédült ritmusba olvadni,
átlényegülni,
ölelésben érjen minden hajnal.

Nem akarok mást.

Kép - Web

2020. április 23., csütörtök

1 Dalt hozok

Az ösvény még a régi, mohos sziklaszirtek között szabad az átjárás, bár ma már több helyen emberalkotta. A táj igéző, hamisítatlan gyönyörűség, mesélni akarna, de minden próbálkozására ugyanaz a válasz: régi, elavult, más szelek járnak.
Hiába könnyeznek a fák még a színpompás nyárban is, a zöld már nem ugyanaz. Nem kopott el, inkább aranylóbban tündököl, ám nem lelik meg többé magukban, aki egykor bennük élt, beléjük rejtőzött.
A völgy tölgyfákkal ölelt csodás ösvényein párok andalognak, egymás kezét fogva jelzik az összetartozást. A nyári libegő-felvonóról örömkacaj, gyerekzsivaj hallik. Ilyen a Világ Közepe ma.
Hogy miként sóhajt ott a lomb nyár derekán, amikor sötétzöldbe veszett hitén elhajol, csak kevesen tudják, s ha füttyent egy dalos madárka, hogyan rejti el titkos bánatát lelkében, valahol.
Aztán a víz, az a völgyi hűs patak, mely szelíd szólamokkal ontja csörgedező ígéretét, s abban ott a hangja annak is, aki büntetlenül tékozol.
Egy dalt sugall a táj, éppen azt a dalt, melyet már rég megkomponált az élet.
Szólni kellene a fáknak, szélnek, esőknek is, amikor cseppekben tisztítanának, hogy az ő daluk csak szép ígéret, helyettük más énekel.
A dalt csakis te hallhatod úgy, ahogy eldúdolják büszke fák, hegyormok, éltető, illatos avar, hűs, sebes patak, karéjos tölgylevél sötétzöld ígéretével, s még a virgonc vadvirágok is örök, igéző illatukkal a fű simogató selymén, ahol elveszett lelkek ölelkeznek.
Az élet hangján szól e dal, és nem ma írt zene.
Egy dal, a hangomon. A DAL.

árnyakra fények
dús tölgyekbe karolva
holnapot írnak

 Epélny - Síaréna - Holle Anyó Panziója
(saját albumból)

Epélny - Síaréna - Holle Anyó Panziójánál
(saját albumból)


2018. november 2., péntek

Illan a pillanat

Hiába bűvöl a sószagú tenger,
várhat az óceán, kősivatag.
Csábít a bércek szüntelen orma,
szirtek közt megbúvó titkos patak.

Óhajt az Öreg Tölgy dús koronája,
a kéjes sóhajú tölgyfalevél,
parányi fűszál – ezer kis emlék –,
titkokat sejtet az Ős-meredély.

Kankalin illata vágyakat ébreszt,
galagonya táncol domboldalon,
gomba kukucskál az erdők mélyén,
gyöngyvirág mámora rőt avaron.

Ciripel a cincér, rezzen a bükkös,
megigéznek a sziréni dalok,
duruzsol a forrás, friss zenéjét
hallom a pusztán és dúdolgatok.

Egy őzike villan, szökken a teste,
reccsen az ág, vele pattan a gally...
ám utolér a halkszavú este –
lehunyom pillám –, a leple takar.

Illan a pillanat éji varázzsal,
az álomkép vele tovasuhan.
Tűnik az ábránd. Mit hoz az élet?
Látom a tükröt és benne magam.

Eplény – egy kis honvágy...

Eplény – Síaréna – Holle Anyó Panziójánál

2017. augusztus 12., szombat

1 Dalt hozok

(Az út érzékelhetetlen, érdektelen: sivár, alélt-aszfalt. Kátyús és kietlen. A járgány magától szalad: robot, irányítás nélkül eltalál oda, ahova ösztönből is sűrűn navigálják. A kilométerek egyre kopnak, az emlékek párhuzamosan halványodnak velük, bár félelmetes meghatározói az agynak.)

Az ösvény a régi: mohos sziklaszirtek között szabad az átjárás, bár ma már több helyen ember-alkotta.
A táj igéző, hamisítatlan gyönyörűség, mesélni akarna, de minden próbálkozására ugyanaz a válasz: régi, elavult, más szelek járnak.
Hiába könnyeznek a fák még a színpompás nyárban is, a zöld már nem ugyanaz. 
Nem kopott el, inkább aranylóbban tündököl, de nem lelik meg többé magukban azt, aki egykor bennük élt, beléjük rejtőzött.
A völgy tölgyfákkal ölelt csodás ösvényein párok andalognak, egymás kezét fogva jelzik az összetartozást. A nyári libegő-felvonóról örömkacaj, gyerekzsivaj hallik.
Ez a Világ Közepe ma.
Hogy miként sóhajt ott a lomb nyár derekán, amikor sötétzöldbe veszett hitén elhajol, csak kevesen tudják.
Azt is, hogy ha füttyent egy dalos madárka, hogyan rejti el titkos bánatát a lelkében, valahol.
Aztán a víz, az a völgyi hűs patak, ami szelíd szólamokkal ontja csörgedező ígéretét, s amelyben ott a hangja annak is, aki bűntelen tékozol...
Egy dalt sugall a táj, és éppen azt a dalt, amit már rég megkomponált az élet.
Szólni kellene a fáknak, a szélnek, esőknek is, amikor cseppekben tisztítanának, hogy az ő daluk csak szép ígéret, mert helyettük más énekel.
A dalt csakis Te hallhatod, úgy, ahogy eldúdolják neked a büszke fák, hegyormok, az éltető, illatos avar, a hűs, sebes patak, a karéjos tölgylevél sötétzöld ígéretével, de még a virgonc vadvirágok is örök, igéző illatukkal és a fű is, simogató selymén, ahol elveszett lelkek ölelkeznek.
Az Élet hangján szól e dal, és nem ma írt zene.
Egy dal, a hangomon. A Dal.

árnyakra fények
dús tölgyekbe karolva
holnapot írnak

Eplény – Síaréna – Holle Anyó Panziójánál
(saját albumból)

Eplény – Síaréna – Holle Anyó Panziójánál
(saját albumból)


Napvilág Íróklub  >>> itt

2010. június 4., péntek

Itt, ahol...

Önként-diadallal száműzöm magam ide, ahol...
Titkaimban hét lakatra zárom a tölgyesek mámorosan bódító, részegítő illatát. 
Lépteimet megingathatatlan hűséggel őrzi erdőm puha, mohaillatú avara. 
Rejtélyes, vadregényes ösvényeken, dús füvű smaragd tisztásokon, puha gyepszőnyegen gázolok önkívületben, lélekbe merülve, menekülten. Magamba szívom a vadvirágok kócos illatát. Süket, néma és vak vagyok.
Kétségbeesve, hangtalan-szűkölve keresgéllek a terebélyes, zömök törzsű faóriások között, a szirtek alatt megbúvó pataknál, üveges tekintettel sóvárgok a szemérmesen piruló völgybe. Sehol nem lellek. Létezel?
Barangolok az imádott ős-rengetegben, elveszett vagyok, pedig éppen azért jöttem ide, hogy újra megtaláljam eltévedt önmagam. Hasztalan.
Az ágas-bogas fák közt életet szomjúhozva kutatom azt a nemrég virágba szökkent csodát.
Köröttem felszabadult gyöngy-kacaj küld pozitív rezgéseket, de inkább fájdalmas zajként érzékelem. 
Eszméletlenségbe borult elmém néhány kilométerre eltávolodik az egyre gyengülő verejtékes testtől. Nálad jár. Talán érzed, hogy itt vagyok. Bőrközel.
Itt jártam. Itt, ahol...


Anzan - Peaceful passage