Veszni jöttem ím, s karodba omlanék, te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom, neked pazarlom éveim s a kínom, ám veled csitulhat el, ha bánt az éj;
s a tölgyes irgalom merülni édes, én beszívom ezt a békeillatot, mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott örök, s enyém maradt, enyém egészen
és a hóvarázs; a sí, a röpke szán még pihen, hiszen ma nyárderék ölel s tiszta képeket regél, ütemre jár:
vigyázol, ám kiszámol úgy a csended, hogy belőlem semmi vált, csalóka árny, s tovább taszít a Bölcs, utamra enged.
Talány-Közép
Itt megállok. Kicsit lazult a testem, és a lélek is csitul, de céltalan bolyong középen s tudom, talány marad, hiába hajlok én, pedig kerestem;
és talán a szó, talán a fájt fanyar, talán a selymes, édes íz majd elér dalomhoz, bár veszítek és mindenért; talán talány, és a mély is felkavar.
Csak állok, hajam lobog, s a tegnapok dehogy halódnak; ím, nem adnak enyhet úgy nekem, hogy csended és az oltalom
szelíd-szolid szaván szitálj kegyelmet és a tiszta szó; a tűnt halál-halom s a pillanat belém veszett, ha sejted.
Mohó Kelet
Talán a mindenem lehetne tájad, és a semmiből kihajt e puszta lét, a szél cirógat arcon és útra kél, ahol csupán a vágy, a csönd mi árad.
Tenyérbe zárt varázsod, és tenyérbe sírom én is vélt magányod, hallgatok... nem tudok röpülni, szárnyszegett vagyok, megölt a múlt, jelen s jövő egésze.
Csupán csak élni kéne itt a síkon, égni; én ma lángolok, de már tudod te csent csalárd; amint erőre bírom,
és amíg a földed úgy fogad vakon, miként vadak vagyunk, pedig csak kínon él hitünk, hiszen csomókba gyűrt halom.
Végül itt
Mivégre lágyulok, hiszen botorság, a bűn pedig fogan, de nincs menekvés; a kínra kín tolul, s ha néha elvész, csupán csak legbelül, de mély mocsok rág.
Az ébredés fukar, s a tőre éles, ím, bevág a gyönge húsba és marad; tán világom újra élhet ég alatt, a pillanat törékeny és negédes.
És amúgy kit érdekel ma szóvirág, ki fejtené, ha titkokat sugallna, és ki érti azt, mi itt feszít, kirág...
„csak élni kell”, s ha nem mocsár hatalma, hát lehúz a láp, a tetszhalott világ; karom nehéz, s e táj legyőz, ural ma.
míves palack vagyok áttetszően tiszta
szellemed bennem hál el nem engedem
hörgő szomjad oltom minden pillanatban
és viharát csitítja háborgó tengerem
ám ha mégis rám törsz valós álmaimban
melléd omlok halkan megmaradt valómmal
titkos ízed akkor nyelvem hegyén élem
suttogásod hangja vájt fülemnek sóhaj
és óvó karjaid pusztító tűzbe csalnak
vér serken ha vágyaink az ajkunkba marnak
Itt vagyunk. Vakít a július, ma hint
álmot ősi csóva, ég a napfonat.
Leáll az óra, várlak... s a hangodat,
de már hallgatag tapadsz a számra kint,
és amint magunkra zárva ring szobánk,
behúz a vágyvihar, dúl a nyílt titok,
Te már nyúlsz felém, amíg feléd nyitok,
szótlanul halunk, s a csönd zihál tovább,
ruhánk lehull, és bejárt utunkra ér;
felér e nyár a dőltbetűs tavasszal,
mi felold időt, kitágul itt a tér...
elolvadunk, de még a vágy marasztal
és erünkben úgy zubog megint a vér,
hogy újra átadom magam malaszttal.
Messze már a part, a nyílt vízen vagyok
hajótörött; az áradat sodorna,
hát hagyom magam merülni, s komolyra
váltok itt belül, ha már nyomot hagyott
a Mély korallja, s a fenti csillagok
lám, szivacs gyanánt ivódnak legbelül,
s bár sötét az éj, ma árnyra fény kerül.
Zuhanni vágyom, s a nyílt vízen vagyok
már vakon követni, bár az ész nem ért,
csak bent, a mellkasomba bújva érzek...
és a Lenti Fenn kivár a kedvemért,
egy új mosolyba hajt megannyi kékje,
és elúszik, ám beúszik minden érv
magába szenderült sziporka létbe.
A part felől hajamba túr a lenge szél,
kioldja köntösét a hajnal, és a szín
kacérkodik velem, midőn nyomán zafír
a csönd, s parányi hangjain nekem mesél.
(A hős csipasz kitárja gyönge szárnyait,
röpülne innen el, pedig csekély erőt
hagyott az élet, és az indulás előtt
komor szaván szüléje bölcs nyugalmat int.)
Amint a nap derűs eget kopírozón
aranyba ring, a sorstalan suhan feléd,
alél a test, s a lélek úgy remeg belé,
hogy észrevétlenül neved gravírozom.
Beszél a csönd, de még ma némaságra bír,
amint a tél után tavasz se ront, kivár
az álmokat szitálva; kell az új világ,
betonba gyúrt alapra jár a biztos ív.
Magány a partomon, de sorsod árja hív,
reménybe szórt zenémet írja hajnala,
e lágy ütem becéz, mitől a part szabad,
s Jövőm Kovácsa kőkemény acélt hevít.
